építészet : környezet : innováció

Zsinórmérték

Skardelli Györggyel és Marosi Miklóssal Petőcz Éva készített páros interjút a díjakról, a 60 éves KÖZTI-ről, a tervpályázatok visszásságairól és az építészet társadalmi elismertségéről.

Építészfórum:Mindkettőjük kitüntetésben részesült december elején. Marosi Miklós megkapta a Budapest Építészeti Nívódíjat a zsidónegyedben felépített SOHO Hotelért, Skardelli György pedig életműve alapján Prima Primissima-díjas lett. Mit jelentenek önök számára ezek a kitüntetések?

Marosi Miklós: Szakmailag a Prima Primissima-díj sokkal többet jelent, mint a nívódíj. Már a jelölés is egy egész életműnek szóló elismerés, a nívódíjat viszont egy-egy épületre adják. Nagyon boldog vagyok ettől a díjtól, még akkor is, ha ez már a harmadik, amit a fővárostól kapok. A Soho Hotelnél egy szinte lehetetlen feladatot díjaztak. Egy 9 m széles, mások által beépíthetetlennek tartott telekre kellett szállodát terveznem. Akik dicsérik, azt mondják, így kell a zsidónegyedben viselkednie egy építésznek, ott, ahol botrányos körülmények között bontottak le jó házakat és építettek borzalmas dolgokat a helyükre. És úgy tűnik, ezt a szállodát mindenki szereti.

Skardelli György: A Prima Primissima-díj más szempontból fontos elismerés, mint a nívódíj. Akik kitalálták, gondoskodtak róla, hogy jelentős publicitást kapjon, és ez igen fontos. Nagy baj, ha bármilyen művészeti ág, vagy tudomány, bezárkózik az elefántcsont tornyába és nem tud róla a közvélemény. Ennek a díjnak köszönhetően az évnek legalább egy napján az emberek találkoznak az építészettel. Nemcsak az a három építész kerül reflektorfénybe, aki megkapja a díjat, hanem az egész szakma. Kudarcként éltem volna meg, ha a kategóriák között nem szerepelne az építészet, mert az építészetet a legközösségibb művészeti ágnak tartom. Az már szinte mindegy is, hogy ki kapja a díjat. A lényeg, hogy ott van három jó építész, abból kiválasztanak egyet, ráadásul egy olyan kuratórium nyilvánít véleményt, amelyben csak egy építész van.

ÉF: Említette, hogy az építészet a legközösségibb művészeti ág. Befolyásolja az építészeket a közvélemény?

S.GY.: Sokkal távolabbról kellene elindulni. Ha mi azt várjuk el az emberektől, hogy nekik minőségi véleményük legyen a környezetükről, akkor bizony vezetni kellene őket, már gyerekkoruktól kezdve. Hogy megfelelő viszonyulásuk legyen az épített környezethez. Mert az épített környezet, és evvel az állítással senki nem tud vitatkozni, minden percében hat ránk.

Marosi Miklós
M.M.: Szeretném ezt egy egyszerű történettel megerősíteni. Néhány évvel ezelőtt a Középülettervezési Tanszéken meghívott vendégként egy firenzei professzor végignézte a diplomavédést. Próbáltam utána kicsiholni belőle, hogy mi a véleménye a magyar tervekről. Azt mondta, szenzációsak a tervek, az ő gyerekei ennyit nem produkálnak mérnökként, nem jutnak el ilyen szintre a diplomázás idejére. Viszont ők Firenzében nőnek fel, több száz éves falak között, és olyan stílusérzékkel születnek, amit mi nem tudunk megtanítani.

Lehet, hogy a magyar hallgatóknak is egy-két évet Firenzében kellene tanulniuk, és akkor születnének olyan építészek, akik a formát és a designt nem tanulják, hanem ösztönösen érzik és csinálják. Az a környezet, amibe beleszületik az ember, akaratlanul hat rá. Hatalmas eszköz van az építészek kezében, csak tudni kell vele bánni. Mint az a középkori templomépítő mester tette, akinek a templomterében még az istentagadó is térdre borul.

ÉF: Ez így egy kicsit egyoldalúnak tűnik. Az a céljuk, és ez teljesen rendjén való, hogy azzal a tudással, ami a kezükben van, nevelgessék a közvéleményt és szélesítsék az emberek látókörét...

M.M.: Ha hagyják.

ÉF: Ha hagyják. De bizonyára van olyanra is példa, amire az emberek egyszerűen azt mondják, lehet hogy csodálatos remekmű, nekünk mégse tetszik. A Kálvin téri irodaház például nem nyerte el az emberek tetszését. Tehát kétoldalú ez a kapcsolat?

M.M.: Annak az irodaháznak Gyuri volt az egyik opponense, én meg ott ültem a zsűriben és támogattam. Az egy jó ház, ennek ellenére biztosan sok minden vitatható rajta. Ez az oda-vissza hatás érdekes dolog, mert, ha mi azt építenénk, amit a mindenfajta vizuális kultúra nélkül felnőtt közvélemény óhajt, akkor az eklektika legborzalmasabb dolgait ünnepelnénk. Ez egy veszélyes dolog.

Skardelli György
S.GY.: Érdemes megnézni a családi házak nagy tömegét, amit szintén építészek terveznek, de sokszor a maguk jó ízlése ellenére. A megrendelő diktál, és miért is ne tehetné, hiszen összespórolta rá a pénzét és azt szeretné, hogy a saját háza olyan legyen, amilyen. Magyarországon történelmi okokból nem tudott kialakulni egy olyan általános, jó színvonalon álló spontán építészet, mint amilyen a skandináv vagy a mediterrán országokban létezik. Ott, vagy Angliában, ha valaki olyan sorházat épít, ami kilóg a többi közül, nem tűrik meg az emberek. Nem a hatóság, az emberek. De ez nem tíz-ötven-száz év alatt, hanem öt-hatszáz év alatt alakult ki. Van egy olyan belső zsinórmérték mindenkiben, ami egy adott szint alá nem engedi süllyedni a dolgokat. Jó lenne, ha rendszeresen megjelenne a sajtóban, milyen dolgok épülnek, és még jobb lenne, ha ezekről még a döntés meghozása előtt tudnának az emberek.

A beruházások anyagi része már nyilvános, de ami ott fog állni, és a külalakjával, a belső tereivel hatni fog az emberre, arról nem tud senki semmit. Ha az emberekben felébresztjük a környezetük iránti kíváncsiságot, és érzik azt, hogy valamilyen értelemben hathatnak rá, más lesz sok minden. Ma például, ha egy közösség nagy fáradsággal felújít egy házat, egy hét múlva összefirkálják. Annak a közösségnek ez azt üzeni, hogy csinálhatsz bármit, olyan erőfeszítéseket tehetsz, amilyeneket csak akarsz, mi akkor is összefirkáljuk. Nincs az az erő, amelyik megvédi a közösséget. És akkor az ember azt mondja, hogy becsukom a lakásajtómat, bemegyek a szobámba, ott azt csinálok, amit akarok, azon kívül más nem érdekel. Ennek nagyon rossz üzenete van.

ÉF: Térjünk rá egy kicsit közös munkahelyükre a KÖZTI Zrt.-re, mely fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte. Hogyan sikerült megmaradnia a cégnek, átvészelnie a rendszerváltást?

M.M.: A rendszerváltozás, a privatizáció számunkra azzal kezdődött, hogy el kellett hagynunk a Kecskeméti utcai épületet, mint annyi más belvárosi irodaházzal bíró egykori állami cégnek. Az akkori vállalatvezetés spontán privatizációt hajtott végre és két évre elköltöztünk az egykori MOM épületébe. Onnan terveztem meg a kollégáimmal a jelenlegi épületünket. Annak idején ez nagyon meredek vállalkozás volt, félve csináltuk, mert egy kis cellás, saját műtermes, elzárkózó irodaházból költöztünk be egy nagy terű irodába. Az ország neves építészeit kényszerítettük át egy más világba. A ház egyik legnagyobb dicsősége és sikere az, hogy szeretünk együtt lenni. Tervezőként azt hiszem, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy egyben maradt a KÖZTI. Akkor, amikor az összes többi konkurens cég szétesett, és a tagjai elmentek szakáganként önálló kft-ket meg rt-ket alapítani, nálunk az akkori társaság – és a munkaállomány is – lehetővé tette, hogy együtt maradjunk. Így minden házon belül maradt.

ÉF: Ez milyen előnyökkel jár?


M.M.: Ennek előnye és hátránya is van. Előnye, hogy rendkívül kevés energiával, utazgatás és időpocsékolás nélkül tudunk egyeztetni a többi szakággal. Másoknak viszont az az előnyük, hogy meg tudják zsarolni, vagy versenyeztetni a partnerüket, aki esetleg gátlástalanul, lényegesen magasabb árszinten kíván a továbbiakban velük dolgozni, mint eddig. Ezt mi nem tehetjük meg, saját kollégáinkat nem versenyeztetjük, de úgy vettük észre, hogy a külföldi partnereink is szeretik, hogy házon belül lehet az összes egyeztetést lefolytatni, és nem kell a szakembereiknek sok-sok szállodai éjszakát kifizetniük. A hazai partnereknél ez nem szempont.

Azt tartom az egyik legfontosabb dolognak, és ez már a jövőre vonatkozik, hogy az építész vezető tervezők közül többen részt veszünk az egyetemi oktatásban, vagy az államvizsga bizottság elnökökként ott vagyunk a különféle szakmai szervezetek vezérkarában, és ez egy hatalmas lehetőség arra, hogy idecsalogassuk a fiatal tehetségeket. Azt gondolom, hogy egy tervező irodában a legfontosabb dolog az, hogy házon belül verseny alakuljon ki, hogy senki ne legyen biztosan a székében, kapaszkodnia kelljen azért, hogy szakmai rangját megőrizze és valamilyen módon mindig megújuljon. A cég sikerességének záloga ugyanis az, hogy mindig versenyhelyzetbe kerülhessen az egyre nagyobb külső konkurenciával, ami most már nem csak hazai, hanem nemzetközi is.

ÉF: Nem okoz ez feszültséget, rossz hangulatot a kollégák között?

M.M.: Nem. Mi hiszünk abban, hogy korábbi világgal szemben, amikor uram-bátyám módon zajlott a munkák elosztása, ez egy tisztább és őszintébb mód, ami szakmai minőséget is teremt. Van egy pályázat és a pályázatot meg kell nyerni. Inkább az a fő problémánk, hogy rendkívül kicsi a gyakorlata annak, hogy ténylegesen azzal végeztetik el a kivitelezést, vagy a terveztetést, aki a pályázatot megnyerte. Még mindig nincs arra garancia Magyarországon, hogy az első díjazott kapja a megbízást. Ritkán írják úgy ki a pályázatot, hogy ne hagynának benne egy kiskaput, mely úgy szól, hogy az első helyezett kapja meg a megbízást, ha az ajánlata is megfelel. Aztán pillanatok alatt kiderül, hogy a második egy kicsit alá ajánlott és máris az övé lett a munka.

Nagy problémát látok abban is, hogy manapság bármilyen munka megnyeréséhez a legfontosabb a referencia és a cég gazdasági biztonsága. Nemzetközi tervpályázaton és a hazai közbeszerzési eljárásokon is olyan intézet indulhat csak el, amelyik pozitív pénzügyi mérleget tud felmutatni. Tehát egy cégnek minden esetben nyereségesnek kell lennie ahhoz, hogy komoly munkához jusson. Ami pedig a referenciát illeti, hogy legyen a nálunk sokkal tehetségesebb fiatalnak referenciája, ha csak másod-, vagy harmadkezesként tud egy munkában részt venni?

ÉF: A KÖZTI-nél milyen lehetőségei vannak egy fiatal tervezőnek?

M.M.: A fiatalok igazán nagy kiugrási lehetősége a pályázat. Mert olyan nincs, hogy valaki megnyer egy pályázatot, és utána az a főnöke nevén megy tovább. Egy ilyen irodánál, ahol sok vezető tervező van, sokkal könnyebb egy fiatalnak befutni, vagy a tehetségét érvényesíteni, mint egy kis irodánál. Ott anyagilag biztosan jobban jár, itt ez nem elsődleges dolog. Általában, akik ide eljönnek, azok a szakma szeretetéért jönnek és sokszor még ingyen is dolgoznának, csak azért, hogy ezeknek az embereknek a közelében lehessenek egy-két évig. Ez az „atelier” lényege, a tiszteletet megadva együtt dolgozni az elődökkel és ellesni tőlük mindent. Ma már bárki bármit tervezhet Magyarországon, ha a referenciája révén meg tudja a munkát szerezni. Azt a biztonságérzetet, ami régen megvolt azzal, hogy ami középület, az mind idekerül, elvesztettük. Hála Istennek. Mert a verseny az épületek minőségét szolgálja. Ez nehezíti ugyan a helyzetünket, másrészről az is igaz, hogy a cégünk jogfolytonossága miatt a szerzői jogaink érvényesítése révén bizonyos esetekben munkához tudunk jutni.

ÉF: Megérezte a KÖZTI a gazdasági válságot?

M.M.: Meg. Az elmúlt évben az volt a szerencséje, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség kilenc nagy kórház rekonstrukciójára és bővítésére vonatkozó pályázatából számos kórház tervei a Köztit érintik és ezeken kívül dolgozunk a Ferihegyi Repülőtér bővítésén is. Ezeknek a megbízásoknak a volumene pedig lehetővé teszi, hogy a cégen belüli munkamegosztással az éppen feladat nélküli stúdiókat is bevonjuk a munka elvégzésébe. Most itt tartunk. Hogy mi lesz jövőre, nem tudjuk. Félünk, mert a közgazdászaink mondják, hogy a megbízási piacon a választási évek a legnehezebbek. A kialakult közösségek megtartásáért mindent meg fogunk tenni.

Az interjút Petőcz Éva készítette.

vélemény írásához jelentkezzen be »