építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Zalotay-legendárium, avagy a szabadlelkű építés végtelen szorongása

A 2006-os, Metacities hívószóra szerveződő Velencei Biennálé magyar kurátorának szíves figyelmébe ajánlja a szerző: Mújdricza Péter
A 2006-os, Metacities hívószóra szerveződő Velencei Biennálé magyar kurátorának szíves figyelmébe ajánlom (M.P.)


Zalotay-legendárium, avagy a szabadlelkű építés végtelen szorongása


„Miért félnék a rúgó lábak közt csukafejeseim során,
mikor csak a támaszkodó lábnak fájnak a rúgások?
– Repülés közben nem érzi az ember!”
(Hidegkúti Nándor)


A fáma szerint egy hatvanas évekbeli budapesti tervpályázaton Zalotay műleírása azzal kezdődött volna, hogy A Gellért-hegy megmarad…
„Ja, az a pasas, – hallhatjuk még ma is pesti kávéházakban – aki felhőnek támasztotta a létrát a szalagházzal… több millió embert akart bezsúfolni egyetlen épületbe!” Aztán a másik véglet: „Zalotay tehetségesebb volt, mint Makovecz, csak nem hagyták érvényesülni!” – Mert Zalotaynak Magyarországon ma is legendája van.

És nem tudom volt-e már Budapesten a harmadik évezred globális (város)architektúrájára provokatívabban reagáló, végleteiben elgondolkodtatóbb kiállítás, mint Zalotay Elemér építészé.


Zalotay szabad kezűleg épített otthona Ziegelriedben. Fotó: Lugosi Lugo László
Zalotay szabad kezűleg épített otthona Ziegelriedben. Fotó: Lugosi Lugo László

Zalotay szabad kezűleg épített otthona Ziegelriedben. Fotó: Lugosi Lugo László
Zalotay szabad kezűleg épített otthona Ziegelriedben. Fotó: Lugosi Lugo László

Zalotay szabad kezűleg épített otthona Ziegelriedben. Fotó: Lugosi Lugo László


Az anyagot 2005. november 9-e és 28-a között tekinthettük meg a Hajós utcában, az N&n galériában, ebben a feszített arányú, nagyon egyszerű eszközökkel kezelt földalatti kiállítótérben. A pincetér hossztengelyében, térdmagasságban megépített hosszú asztalon, üveg alá helyezve, és az összes falfelületen tanulmányozhatta Zalotay munkáit a látogató. Szabadkézzel, grafitceruzával, színes ceruzával, golyóstollal és tussal megrajzolt vázlatok, vonalzókkal felszerkesztett tervrajzok, zöld nyomású, milliméteres kockás papírokon, jegyzetfüzetlapokon, skicc-, szerkesztő- és bőrpauszokon stb. – megannyi lenyűgöző meditációs objektum. Egy gyönyörűen kivitelezett modell – egy magasház megastruktúrájáról. Továbbá fehér-fekete és színes épületfotók, és a világ összes számottevő építészeti folyóiratából, valamint a mindenkori lokális és világsajtóban közölt dokumentumok Zalotay megépült és megépítetlen műveiről. A pincetér lejárattal szemközti szakaszán zömmel a megvalósult kisebb házak, az átellenes oldalon a megvalósítatlan nagy projektek szerepeltek. A kiállítótér végfalai előtt egy-egy videon Kovács András filmrendező Zalotayról, illetve Zalotayval készített filmjei (Nehéz emberek, A holnap ma) peregtek. A pincegaléria súlypontjában, kvázi a leérkezés vonzásában lévő szemközti falon bemutató szövegek, és szinte befogadhatatlan mennyiségű cikk, levelezés, riport – túlnyomórészt az annyit vitatott szalagház kálváriája volt olvasható. A szalagház országos kálváriája, mely nagyban hozzájárult az építész hazai ellehetetlenüléséhez, majd 1973-as svájci emigrációjához.

Zalotay nem épített sokat, mert nem építhetett, de Magyarországon fellelhető összes művét talán mielőbb műemléki védettség alá illene helyezni. A szombathelyi szputnyikfigyelő állomást 1968-ból, a sárvári bőrdíszműtelephelyet és a bajti mezőgazdasági épületet 1966-ból. Letapogatható e korai munkákon Le Corbusier expresszív, szobrászi formavilága, ám a szputnyikfigyelő tömegalakítása láttán nem tudok nem gondolni Dalí erőteljes szürreális gesztusaira. Pontosabban 'A polgárháború előérzete' című képén arra a nagy, lendületesen „gamósodó”, szálkásan antropomorf, felnagyítottan torz végtagra, mely annyira uralja a festményt. Részleteiben is nyomon követhetőek a Böröcz Imre statikussal közösen átgondolt szalagháznak, ennek a Dunával párhuzamosan, negyven emelet magasan és másfél kilométer hosszan a Pilisben elképzelt megaépületnek a tervei.

Mert mire is törekedett Zalotay? A szó legszorosabb értelmében komolyan vette a huszadik századi korai modern építészetnek azt a mélységesen humánus, ős-szociális indíttatását, hogy a lehető legkevesebb anyagból, a legolcsóbban egészséges, napos, világos, kedvezően tájolt, lenyűgöző panorámájú lakást biztosítsunk a földkerekség minden emberének, a kor legmagasabb technikai színvonalán. Le Corbusier „függőleges zöldvárosát” valamint annak lakógép-szerű eltárgyiasulását, a nevezetes marseille-i lakótömböt kvázi a végletekig továbbgondolva, elképzeléseit 1962-ben az Interbuild hasábjain „Corb plus” című tanulmányában is publikálta. Ráadásul a kommunizmus felé haladó, korakádári kurzus „szocialistának” nevezett társadalmi, politikai és gazdasági „alapelveivel”, fennen lobogtatott szólamaival is hátborzongatóan demokratikus összhangban. Mert Zalotay Le Corbusier-re és az ős-szocialista Charles Fourier-re támaszkodó eszmefuttatása annyira kristálytiszta, világos és egyszerű volt, hogy arra bizony – hatalmi hüledezés ide, össznépi csodálkozás oda – nemigen lehetett mit lépni. Még akkor sem, ha valakinek eszébe ötlött volna a fantasztikumokra oly érzékeny Jules Verne elementáris viszolygása az „elgépiesedést” jelképező többkilométeres szalagházkolosszusok városutópiáiról, miképp azt 'Az amerikai újságíró egy napja 2889-ben' című könyvében is olvashatjuk. Amennyiben valaki nem emlékezett volna gyerekkori Verne-élményeire, elképzelhetett egy komolyabb orkánt (a Magas-Tátra erdeit napjainkban tarolta ehhez hasonló a Kárpátok karéjában), amely egy, a Dunával paralel elgondolt, paraméterekkel rendelkező szalagház esetén cirka ötszázezer m2 összefüggő szélvitorlát jelentene! Mi történik ott, ahol egy ekkora felületbe belekap egy közel kétszáz kilométeres sebességgel vágtató hurrikán? Vagy kifejezetten a hatvanas-hetvenes évek hidegháborús viszonyait mérlegelve volt/lett volna feltehető a kérdés: – egyetlen mega-célpont, netán sok szerényebb méretű alacsonyabb nyújtana-e nagyobb túlélési esélyt egy interkontinentális rakétatámadás ellen? A városok formáját minden korban alapvetően meghatározták a védhetőség szempontjai, még ha ez a Teller-féle hidrogénbomba bevethetősége óta eleve illuzórikus.

Ám ez az illúzió a leonardói álom, a repülés valóra váltásával vette kezdetét. Az ember repülésével, mely Várkonyi Nándor kételyeivel élve, legalább annyira problematikus, mint amikor a hal közeget váltana, hogy úgymond, meghódítsa a szárazföldet. A biológiában „megszaladásnak” hívják azt az önveszélyes jelenséget, amely mára a technika minden határon túl történő burjánzásával jár, s melyet az emberiség már-már vallásos mámorral él át, és amely mámor jószerével az emberiség kipusztulásával fenyeget. Megostromolni az eget – az égieket – tornyok és repülő bábelek segítségével. És a késő újkor józansága, kiábrándulása a technika valláspótlékként használt kábítószeréből, szintén elérkezett. Paul Virilio fejtette ki, minden új technikai találmány egyben egy új baleset, egy új Gólem „feltalálása” is. Ismételten egy globális dilemmához jutottunk: miképpen is viszonyuljunk a technikához, miközben borul ránk a Gólem?

Ugyanakkor a bolygó építészetében a második világháborút követő tendenciák mintha mégis Zalotay Elemér terveit igazolnák, úgy az elmélet, mint a mindennapi gyakorlat szintjén. Gondoljunk – akár Meggyesi Tamásnak 'A 20. század urbanisztikájának útvesztői' című, frissen megjelent könyve segítségével, – Le Corbusier „vertikális városán” túl Paul Maymont árboc- és függesztett kábelháló szerkezetű sátorvárosára, az „Új Saint Michelre”, a magyar származású Yona Friedman vagy a szintén magyar David Georges Emerich felhőváros-struktúráira, melyeket 1999–2000 fordulóján a Műcsarnokban rendezett FRAC Centre kiállítás „Szerkezetek & Hálózatok” hívószóra hallgató stációjában csodálhattunk meg. Képzeljük magunk elé Walter Jonas gigantikus tölcsérház-triászát, a japán metabolistákat, Kurokawa hatalmas, csavart tornyokból építkező struktúráit, Arata Isozaki metabolikus városát, Kenzo Tange megastruktúráit, amelyek az úthálózatok felett felnagyított A-betűkként sorolódnának. Ez utóbbi gondolat a magyar Sámsondi Kiss Béla terveire (is) rímelne a lineáris városról, de igazán Doxiadis kontinensnyi méreteket behálózó Ökumenopoliszában teljesedne ki.

Vagy tekintsünk Sir Norman Foster londoni, Jean Nouvel barcelonai, függőlegesen a városba, mint meta-hamutartóba (Hirosima és Nagaszaki után szabadon) elnyomott óriási szivarjaira. Vessünk egy röpke pillantást a viharosan „amerikanizálódó” ázsiai kis- és nagytigrisek vertikális városfejlesztő praxisára. Ahol a toronystruktúrák elhelyezésekor a Feng Shui négyezeréves település-gyógyító gyakorlatát, egyfajta nagyvárosi akupunktúraként alkalmazzák, Szingapúrban és számos belföldi kínai metropoliszban egyaránt. És érdemes tanulmányoznunk az indiai – euroatlanti sztárkollégáinál kevésbé zajos – Charles Correát, akinek Mumbai-ban (Bombay) megépített toronyháza Le Corbusier minden elméleti és valós „vertikális koncepcióját” meghaladja. Nem a méretek, de a minőség, a téri struktúra és variabilitás átgondoltsága tekintetében. Amíg Corbu Unité d’habitation-jában mindössze néhány lakásváltozattal dolgozott, addig Correa Mumbai-i magasháza az ősi ázsiai írásjegyek kvázi családi, „rokoni struktúráira” támaszkodva, minimum féltucatnyi többszintes lakásvariációból építkezett, a széljárás, a természetes szellőzés, a vízelvezetés és hasznosítás valamint a napjárás ősi törvényeinek engedelmeskedve. Mely ökológiai formaalakító impulzusok az épületek tömegében, homlokzati játékában is – kvázi többezeréves modernitással – megjelennek.

E ponton emlékezzünk meg a New York-i World Trade Center ikertornyainak tragédiájáról – némiképp Paul Virilio intelmeire is utalva a (repülési és építési) technika Gólemszerűségéről – és az azt követő építészeti tervpályázatról. Talán a menedzsment elégtelensége miatt nem szerepeltek a meghívottak közt olyan építész és gondolkodó világnagyságok, mint az imént citált indiai Charles Correa vagy a svájci-magyar Elemér Zalotay? Csak halkan jegyzem meg, bár őszinte elismerésem a kiváló Daniel Libeskind díjnyertes pályamunkája előtt, mérlegelés tárgya lehetne, hogy Zalotay Elemér N&n galériában is bemutatott, amúgy szintén a Manhattan szívébe elképzelt függőleges parkja a harmadik évezred globális ökológiai és városfejlesztési dilemmáira érzékenyebben és előremutatóbban reagálna-e? Mert Zalotay megastruktúráinál, a Böröcz Imre statikusmérnökkel közösen elképzelt szalagház szerkezete és a többi toronyprojekt esetében is túlnyomórészt húzott elemekből épülne a tartórendszer, a fa természetes modellje nyomán. A fa levelei sohasem sérülnek, mert engednek a vihar erejének, és hacsak a fatörzs ki nem csavarodik, a fa „teljes szerkezete” túléli. És jóllehet bizonyosnak tűnhet, hogy a döntően húzott elemekkel operáló magasházak biztonságosabbak a nyomott szerkezetűeknél, – a dilemma ismét ugyanaz, mint a szalagház esetében – vajon egy Manhattan felett elhúzó, többszáz kilométerrel pörgő hurrikán, amely évszázados fák törzsét is kitekerné, mennyire kímélné a Zalotay-Böröcz-féle megastruktúrákat? Talán az Egész Történet megint arról szól: – Ember, szállj le a fáról?

*
„Imádkozzunk a Kunstwollenért!”
(Németh Lajos)

„…avagy, aki légvárakat épít, ne sajnálja a téglát.”

Hogy miért is jutott eszembe Zalotay Elemér budapesti kiállításán járva a Fülep-tanítvány Németh Lajos művészettörténész professzor fohásza a Kunstwollenről, (hozzávetőleges magyar fordításban a „Művészetakaratról”), ahhoz egy kicsit távolabbról kell kezdenem. Nem sokkal a New York-i toronypáros összeomlása előtt, 2001 derekán látott napvilágot Magyarországon Miklóssy Endre 'Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél' című esszékötete. A könyv, amelynek címe Arany János Toldijának klasszikus verssora, a hazai és egyetemes kultúra olyan építőiről, nagy tanítóiról szól, akiket megölt, világgá vagy magányba száműzött a második világháborút követő diktatúra, akik körül nem alakultak ki, mert nem alakulhattak ki iskolák, akik – Kőszegi Lajos író-filozófust idézve – „…némává váltak az újsüket nemzedék számára”. E nagy tanítók, mesterek egyike Fülep Lajos is, aki – többek között – a Lechner utáni korok építőművészetének haláláról írt: – „Azelőtt évtizedeken át keményen kellett dolgoznia a művésznek, mielőtt elkezdték magyarázni. Ma az első próbálkozások nemcsak a nyilvánosság elé kerülnek, de velük együtt a magyarázatuk is (…) Semmi sem érik meg, rohan ki minden a piacra: kép, szobor, elmélet stb.” Miklóssy ezredfordulós következtetése Fülep gondolataira támaszkodik: – „Bebizonyítható, hogy a termékek piacán akkor a legnagyobb a bruttó haszon, hogyha a legnagyobb az eladott mennyiség, és ennek az a feltétele, hogy az eladási ár csökkenjen le a lehető legalacsonyabbra, ami nem egyéb, mint az előállítási költség. (…) Belép ezért az alkotás folyamatába az előállításra szánható idő megrövidítése. Sok-sok műalkotásra van szükség – előnyös tehát az olyan „izmus”, amely ezt technikailag lehetővé teszi, például mert nem tűri a „pepecselést”. (…) Az igazi tehetség azonban ritka, és nem is biztos, hogy eladó.

Zalotay pályáját a fenti optikával szemlélve, megállapíthatjuk, egyetlen ponton sem felel meg a globalibugris elhíresülési kényszer „művészet-közgazdasági” követelményeinek. Kis számú saját nevével jegyzett épülete valósulhatott meg, némelyikkel egy életen át – még ma is – „pepecsel”. Nyíltan vállalja, hogy például Ziegelriedben szabad kezűleg épített otthona – soha nem lesz teljesen kész! (Amitől jogilag amúgy megfosztotta már a tevékenységét ekképp „elismerő” svájci kispolgárság.) Kovács András filmrendezővel készült beszélgetésében Zalotay Wrightra hivatkozva hangsúlyozza, ha egy jó családi ház lelkiismeretes megtervezése minimum egy évtizedes munka, akkor egy magasház – egy „függőleges kertváros” – esetében potom negyven-ötven évet sem szabad sajnálni! Zalotay saját otthonát, a Bern közeli Ziegelriedben, mindezidáig csak Lugosi Lugo László kiváló fényképein tanulmányozhattam, de megkockáztatom, valójában egy miniatűr mintaváros. Egy másfélszintes függőleges kertváros, amiben sejtmagként koncentrálódik a nagylevegőjű építés szabadsága – a mester megastruktúra-koncepcióinak lényege. Az épület tájba illesztéséről, belső tereinek varázsáról, a kint és a bent egymásba áramlásáról, az évszakról évszakra, vagy akár napról napra az alkotó belső ritmusa – Kunstwollenje? – szerint teljesedő architektúráról nálam avatottabb írástudók már annyit írtak, hogy csak egyetlen momentumra térnék ki. Egyetlen gesztusra, mely – „Tág a világ, mint az álom/ Mégis elfér egy virágon”, – Zalotay alkotói magatartásáról árulkodik. Amikor az épületben tükröződő emberi szabadság a szó szoros értelmében elvakította a szomszédokat, egy jókora folyami kaviccsal bedobták a homlokzat üvegfalát. Zalotayt megihlette a törés szépsége, az üveg napvirág-szerű, spontán rianása, és rézlemezzel, szabad kezűleg „begyógyította” azt. – „Amikor egy korszak felemelt ököllel jön ellened, Te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled a kalapod. Nem tehetsz mást.” Márai Sándor üzenete után miért írnék a szeldelt levelű bodza intelligenciájáról, amelynek virága a csernobili radioaktív dózis „ihlette” génmutáció nyomán – az emberi morált megszégyenítve – csak még intenzívebb gyógyító erejű és még gyönyörűbb lett.

És nem fogok írni az ember egzisztenciális kiszolgáltatottságáról sem. Nyilván Zalotay is időről időre gazdagabb lett néhány élménnyel, mikor a fürge huncut fair-play imitátorok leszívják az ember agyát és felnyalják a zsetont. Megrabolják és gazdagabb lesz. Sőt. A legszebb napjai még csak ezután jönnek…

Mert ha Magyarország valóban világhoz szóló anyaggal óhajtana bemutatkozni az elkövetkező Velencei Építészeti Biennálékon, hát becsülje meg és támogassa Zalotayt, legalább megaszerkezetei makettjeinek, modelljeinek finanszírozása és bemutathatósága tekintetében. Mert pontosan arra valók a Velencei Biennálékhoz hasonló építészeti seregszemlék és szakmai világtalálkozók, hogy a Zalotayéhoz fogható profetikus gondolatok kikísérletezhető, leellenőrizhető, megvitatható és talán beavatóan elismerő, művészi és mérnöki laboratóriumai legyenek. Örömmel gratulálok Nagy Bálintnak és az N&n galéria munkatársainak/támogatóinak, hogy e kiállítással is ötletet és lehetséges példát adtak, hogyan kellene bemutatkozni Magyarországnak, például a 2006. szeptember-novemberi, Meta-city hívószóra szerveződő Velencei Biennálén. Amúgy a hazai építésztársadalom néhány jeles képviselője Michel Ragonhoz címzett tényfeltáró levelével komoly erkölcsi segítséget nyújtott már egyszer a svájci kispolgártársadalom által szinte ellehetetlenített mesternek. Itt az ideje, hogy – kurátor és építészmérnök – újra összefogjanak.

Mújdricza Péter
2006. január végén


(Megjelenik a Liget 2006. júniusi számában)

Fotó: Lugosi Lugo László

Kapcsolódó oldal:
új svájci építészet - a havi téma oldala

vélemény írásához jelentkezzen be »