építészet : környezet : innováció

Tuta emlékére

"Minden órára behozott néhány rézkarcot vagy fametszetet, amit pillanatok alatt felvázolt egy kifeszített papírra, majd nekilátott megfesteni. Mi csak álltunk és néztük. Mindig azt éreztem, hogy az a pár szó, a viselkedése, a lényeglátása sokkal többről szól, mint amit addig az építészetről sejtettem." Balogh István építész, festőművészre egykori diákja, Füzes András emlékezik. 

Tuta emlékére
Balogh István építész, festőművész


A kórház első emeletén az orvosi szobák előtti világos váróterem falait nagyméretű olajfestmények díszítik. Az egyik alatt Kő Pál bronz mellszobra állít emléket Balogh István tanár úrnak. Miközben várok, találok egy helyet, ahonnan a szobrot nézve emlékezem. Aztán megmutatják a mediterrán szobát. A Szövetség utcai kórház krónikus rehabilitációs osztályának ebben a termében a művészetterápia sajátos ága segíti az idős bent fekvő betegeket, hogy erejüket összeszedve még hazatérhessenek otthonukba. A falakon körben a tanár úr akvarelljei élesztgetik a pislákoló életeket. Ez a gondoskodás Jármai Valéria főorvos asszonynak köszönhető.

Balogh István

Tanár úr – akit barátai Tutának szólítottak, ismertek – a felesége, Tompos Erzsébet halála után fizikailag is annyira megrokkant, hogy egy lassan kialakuló kór végül a koponya feltárását tette szükségessé. A műtétet követően a tanár úr Jármai főorvos asszony osztályára került. Kiderült, hogy – neki is művészi ambíciói lévén – kölcsönösen segíthetik egymás épülését, így a kórházban töltött idő után a főorvos asszony magához vette kertes villájába, és még hetekig segítette őt. Vissza kellett találnia az életbe: lassan helyreállt a beszédközpont működése, majd a gazdag, inspiráló környezetben a rajzon, festésen keresztül visszatért az életkedve is.

Az egyetem idején tanulhattam tőle akvarellezni. Az órák ugyanolyan lassan, csöndesen, de tartalmasan teltek, mint később a találkozásaink, beszélgetéseink. Minden órára behozott néhány rézkarcot vagy fametszetet, és – miután egyet közösen kiválasztottunk − pillanatok alatt felvázolta egy kifeszített papírra, majd nekilátott megfesteni. Mi csak álltunk és néztük. Közben el-el ejtett egy-egy szót, színeket emlegetett, festőkről beszélt, de ezt csak az hallhatta vagy értette, aki nagyon figyelt, és követte a kezét. Mindig azt éreztem, hogy az a pár szó, a viselkedése, a lényeglátása sokkal többről szól, mint amit addig az építészetről sejtettem.

Balogh István

Olyan perspektívát tárt fel előttünk, ami túlmutat építészeten, művészeten − akárcsak később Makovecz Imre. Ők ketten nagy szerepet játszanak az életemben: egymást támogatva mutatnak utat számomra. Talán nem is oly meglepő, hogy számos közös vonást látok kettejükben: művészetükben a rajz a megismerés egyik legfőbb alapja. A vonalak a lényeget, az egészet vázolják, nem merülnek részletekbe, de túlmutatnak önmagukon. Szavaikban is ezt a magatartást követik: láttatják a célt és az oda vezető utat. Egyik akvarellje mintha az összedőlt Bábel tornyát ábrázolná. E kép hasonló többletet hordoz, mint Makovecz rajza a ledőlt templomtoronyról, amit halála előtt készített. A vándorfelvételimen a portfóliómnál kiemeltem tanár úr hatását, mire Makovecz Imre megjegyezte: „és építésznek sem volt akármilyen!” Ezt volt alkalmam elmondani Tutának! A tisztelet kölcsönös volt. Még az Egyesülés húszéves, az Iparművészeti Múzeumban rendezett kiállítására is el tudtam hívni.

„Kisdiák koromban a zeneiskolából jövet, hónom alatt a hegedűtokkal órákig ácsorogtam a Hősök Kapuja előtt, és megbűvölten néztem Aba-Novák Vilmos festőművészt, amint az állványokon kezeslábasba öltözötten, boszorkányos gyorsasággal varázsolta a boltívekre színes kompozícióit. Ez lehetett az a pillanat, amikor a képzőművészet elemi erővel hatott rám, és eltérített az addig tervbe vett zenei pályától.”– mesélte.

Balogh István


Az a mérhetetlenül biztos és kötöttségektől mentes rajztudás, ami Makovecznél az építészetben nyer új dimenziót, Tutánál az akvarellben hordozza ezt a többletet. Tanár úr már az első, Az építészeti forma című könyvében nagy hangsúlyt fektet az elemi formák megismerésére, ami alapvető geometriai szituációkat elemez különböző nézőpontokból. Majd ezek sorolásába, párosításába kezd, hogy aztán az idő dimenziójával kiegészítve megmutassa: a valóság rendezett vagy organikus felépítése mind visszafejthető ezen alapelemekre.

Az építészet időbeli dimenziója kapcsán az idő Thomas Mann Varázshegyében megjelenő viszonylagosságára hívja fel a figyelmet, miszerint kétféle idő van: a mű saját, reális ideje, és a tartalmi, imaginárius ideje, mely mérhetetlenül meghaladhatja az előbbit. Az idő megjelenése koronként és alkotónként különböző. Az impresszionizmus törekvésének megismerése a festészetben beláthatóbb, míg a szobrászatban már nehezebben megfogható. Rodin az izomzat feszülésében megtalálta a párhuzamot a festészettel a pillanat kimerevítésére.

Balogh István


Tuta képeiben a vonal és a szín elválaszthatatlan szimbiózisban él egymással. Egy idő után egyik a másik nélkül nem is értelmezhető, ám együtt mélységük és plaszticitásuk van a képeknek. A pittkrétával húzott finom vonalak festményei racionális elemei, ám a színfoltok feloldják ezeket, kilépnek a keretekből. A fenti képen a szín a függőleges síkból kifolyik a vízszintesre, ám az a pár keresetlen vonal, ami még a térbeliséget őrzi, strukturálja a képet, és egyértelművé teszi a különböző síkokat.

Egy alkalommal a színek keverése közben ezt mondogatta maga elé: Márffy Ödön képein... az égetett umbra és a párizsi kék...” Én azóta is ezeket a színeket keresem. Azt gondolom, hogy az alábbi képe egyfajta tisztelgés Márffy emléke előtt. A kompozíció és a színhasználat határozottan idézi számomra a Kilátás a Como-i tóra (Kilátás az erkélyről) című képet. Festményein a legnehezebb témákat (emberek, mozdulatok, növények) olyan természetes egyszerűséggel ábrázolja, ami csakis folyamatos gyakorlással és kimeríthetetlen lelkesedéssel érhető el.

Balogh István

A baobab fát a fák királyának tartotta, és mint látványban leghálásabb fajta, visszatérő motívum képein. Emberábrázolásairól gyakran annyi kedvesség, játékosság sugárzik, mintha csak gyakran emlegetett lánya ihletné, aki tőle távol, Párizsban él.

Egy alkalommal, amikor meglátogattam lakásán, a Gyöngyház Galériában, azon kaptam, hogy egy új technikával kísérletezik. Fehér laminált bútorlapra festett olajjal, lazúrosan. A célja az volt, hogy akvarelles hatású képeket készítsen. Elképesztő rajzi és festői tudásról árulkodtak ezek a művek, de nem értettem, hogy akinek ennyire a kezében van a vízfestés, hogyan fordulhat át efféle pótmegoldásba… Kiállítás is volt ezekből a képekből a HAP Galériában. Idén márciusban felhívtam. Kérdeztem tőle, hogy csinálja-e még ezeket az olajképeket. Áá…, nem! Visszatért az akvarellhez. Igaz, egyik könyvében maga írja, hogy William Turnert tartjuk a legnagyobb akvarellistának, de ha eredetiben láthatjuk egy-egy képét, rá kell döbbennünk, hogy azok olajjal készültek. Nem tartja eretnek gondolatnak egyrészt kiléptetni a vízfestést a grafika műfaja alól, másrészt kibővíteni az akvarell fogalmát mindazon festményre, ami lazúrosan, fátyolszerűen, az alap fehérjének szerves felhasználásával készült, függetlenül attól, hogy vízben oldódó-e a kötőanyag.

Balogh István

Talán nem értettem meg azonnal: micsoda fantasztikus dolog, hogy nyolcvanéves korán túl egészen új dolgokat bontogat. Kollégája és névrokona, Balogh Balázs, a BME Rajzi Tanszék egyetemi tanára elmondta, hogy az utóbbi tíz évben közösen kidolgoztak egy teljesen új kurzust a hallgatóknak építészeti formatan néven. A feladat lényege egy közösen kiválasztott egyszerű, hétköznapi elem (pl. szegecs) különböző megjelenési formáinak vizsgálata asszociatív alapon, ami elvezeti a hallgatókat az építészetben jelen lévő nagyítás, a természetben megjelenő törvényszerűségek, fraktálok, a környezetünkben fellelhető ismétlődések és rendezettség felé.

Balogh Balázs (aki a Mesteriskolát Makovecz Imrénél végezte) egészen fiatalon került mellé mint oktató. Tuta saját fiaként szerette és tanította. Most az ő szerkesztésében vár kiadásra egy összeállított anyag, amely – ha elhárulnak a megjelenést akadályozó anyagi nehézségek − Tuta életművét mutatná be az emlékére rendezett konferencia keretében. Tuta szellemi ereje az utolsó napig töretlen maradt. Még megnézte a róla összeállított könyvet, és iránymutatásokat adott hozzá. A beszélgetéseket mindig finom humorral fűszerezte, határozott véleményeket fogalmazott meg ironikus köntösben. Balázs számos ilyen megjegyzését, megállapítását feljegyezte. Ezek közül álljon itt a számomra egyik legkedvesebb:
„Egy új rossz tulajdonságot vettem fel: megtanultam jót mondani másokról... a hátuk mögött!”

Dr. Balogh István Professor Emeritus, Ybl-díjas építész, festőművész
(Szeged, 1927. december 3. − Budapest, 2015. április 2.)

Füzes András


Megjelent az Országépítő 2015/4-es számában.

A képek forrása: Balogh Balázs, Dr. Balogh István építész, festőművész című önéletrajzi könyv (szerkesztette: Sebestény Ferenc) képanyaga. Tervezett megjelenés: Dr. Balogh István halálának évfordulójára (2016. április)
A könyv nívósabb megjelenése érdekében szívesen fogadjuk hozzájárulásaikat!
Érdeklődni lehet Balogh Balázsnál bbalogh@goliat.eik.bme.hu

 

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »