építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Sztárépítészek, gyertek Budapestre!

Egy-másfél évtizede hiába akartak jönni Budapestre a sztárépítészek, székesfővárosunk és az elutasító közvélemény megfúrta a különböző nagyszabású projekteket. Most azonban már mi hívjuk a nemzetközi sztárokat, őke pedig jönnek szívesen. Mi történt? Szükségünk van rájuk vagy ilyen menők lettünk időközben? Kozár Alexandra írása. 

Sokan várták a laikus társadalomból is, vagy talán leginkább onnan a 2000-es évek közepén a világ tán legismertebb, néhány éve elhunyt kortárs építész-dizájnerének, Zaha Hadidnak különös, kilométerekről felismerhető, csak rá jellemző, lekerekített formákkal játszó magasépületét a Szervita térre. S noha számosan lobbiztak létrejöttéért is, többek között az Építészfórum főszerkesztője, Bojár Iván András akkori városarculati tanácsadóként is a fővárosnál, valahogy mégsem lett az egészből semmi. A centrumkórházakról szóló tévéműsorban az ATV-n maga Zoboki Gábor nyilatkozott így: Zaha Hadid tervét mi, budapesti építészek fúrtuk meg.


Ilyen házat tervezett nekünk Zaha Hadid a Szervita térre. Elkaszálták.

 

Sajnos nem indokolta állítását, és a riporter sem csapta le az igen magas labdát, Bojár Iván András szerint azonban az újdonságokra nem nyitott, irigy, elutasító közvélemény is közrejátszott végül Demszky Gábor akkori budapesti főpolgármester elutasító döntésében. Na és akkor itt volt a Foster + Partners féle Zeppelin-történet, amely végül szintén nem írta bele magát a budapesti építészet nagykönyvébe. Szóval bő tíz éve itt tartottunk, ma viszont ott, hogy rendre-másra hívja meg a magyar állam a nemzetközi sztárépítész irodákat, ír ki nemzetközi pályázatokat, melyekre kifejezetten — egymást versenyeztetve — hívja meg a világhírű tervezőket, ők pedig rendre másra meg is nyerik azokat. Valami történt tehát.


Ilyen lett volna a Zeppelin a város felett. Ez se jött létre.

 

A közelmúltban épp a Közlekedési Múzeum nem túl felemelő külvárosi helyszínére, a kőbányai Északi Járműjavítóra kiírt pályázatot nyerte el a Diller Scofidio + Renfro. "A győztes projekt legfontosabb eleme a nyitottság, valamint az érzékeny dialógus régi és új, kint és bent között" — indokolt a zsűri, ám ez szerény indoklás ahhoz képest, hogy a szociológiailag, iparilag és földrajzilag is terhelt helyszínt mennyire megemeli majd az az üvegpalota, ami oda épül. A tervezési terület a Dízelcsarnokból, annak fejépületéből, egy hidegháborús bunkerből és a Hungária körúttal párhuzamosan elhelyezkedő művelődési házból állt, ehhez képest egy nemzetközi mércéjű, esztétikus csoda lesz majd a helyszínén. S hogy kik a nyertesek? Elizabeth Diller, Ricardo Scofidio és Charles Renfro építészirodája 1979-es alapítása óta sorra nyeri el a legjelentősebb észak-amerikai múzeumi és köztérfejlesztési projekteket, a bostoni Institute of Contemporary Art, a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) több fázisból álló bővítése, a Lincoln Center felújítása fűződik nevükhöz, egyik leghíresebb alkotásuk pedig az elhagyott manhattani magasvasútból kialakított High Line közösségi park és kulturális tér (itt van tehát a közvetlen tapasztalat), továbbá a Moszkva szívében 2017 őszén megnyílt 13 hektáros Zarjadje-park.


A Scofidio + Renfro győztes terve a Közlekedési Múzeumra.

 

Elizabeth Diller néhány hónappal ezelőtt egyedüli építészként szerepelt a világ 100 legbefolyásosabb emberének a Time magazin által összeállított listáján, egyúttal pedig a világ egyik legrangosabb építészeti szervezete, a RIBA (Royal Institute of British Architects) meghatározó alakja. Diller és Scofidio 2019-ben megkapták a brit Royal Academy of Art építészeti díját. Mi tehát ezt nyerjük, ők pedig felvehetik Budapestet, úgy is mint 2019 legkedveltebb turisztikai desztinációját a portfoliojukba. Nem rossz deal. És akkor még azokról, akiket maga mögé utasítottak, a Bjarke Ingels Groupról vagy David Chipperfieldről, nem is beszéltünk.

Vagy itt van a sokat emlegetett Liget-projekt, mely két sztárépítész munkáját egyesíti a gigaberuházásban. Sou Fujimoto japán építész tervezte a lótuszvirág ihlette Magyar Zene Háza épületét szintén csupa üvegből, melyben a környezettudatos megoldások a nap-és szélenergia mellett még az esővizet is száz százalékban újrahasznosítják. Fujimoto a leendő épületbe üveg oldalfalakat tervezett, melyek olyan érzést keltenek, mintha az ember a szabadban sétálna, sőt, a hanghullámok esését és emelkedését formázó tetőszerkezetbe, illetve az első szint padlózatába tervezett üvegbuborékoknak hála még a földfelszín alatti koncerttermekbe is bejut a természetes fény. A negyvenes évei elején járó japán építész az elmúlt pár évben világszerte számos építészeti és művészi installációs pályázaton zsebelte be a legjobbnak járó elismerést, Japántól Londonon át egészen a Latin-Amerika új kapujának kikiáltott Miami városáig. Legyen szó az Ázsia Eiffel tornyaként ismert tajvani látványosságról, a londoni Serpentine Pavilonról vagy a francia riviéra luxus apartmanházáról, Fujimoto mindig a természetből merít ihletet.


A Magyar Zene Háza a Ligetben. A japán Sou Fujimoto tervezte.




A Ligetnek emellett még egy sztárépítészes beruházása van, a volt PECSA helyén emelkedő Új Nemzeti Galériát a Pritzker-díjas, szintén japán SANAA (Sejima and Nishizawa and Associates) jegyzi. A nyertes terv szerint a japán építészek egy a környezetébe illeszkedő, interaktív és emberközeli, ugyanakkor XXI. századi, korszerű múzeumépületet álmodtak meg a Városligetbe ferde tetőszerkezetekkel, egymáshoz képest elforduló, s ezáltal egy egységet kiadó épületrészekkel.


A Sanaa japán sztárépítésziroda tervezte Új Nemzeti Galéria látványterve a Ligetben. Forrás: Liget Budapest

 

És itt van akkor még a Foster + Partners által jegyzett Mol Campus vagy a Snøhetta, ők a déli városrész újjáépítését nyerték el, a Duna, a Rákóczi híd, a Könyves Kálmán körút, a Soroksári út és a Weiss Manfréd út által határolt, mintegy 135 hektáros területet, melyet főleg diákvárosként képzelnek el, de urbanisztikai tervükben helyet kapott egy nemzetközi eseményeknek otthont adó atlétikai stadion terve is. A Snøhetta összesen 16 pályamű közül került ki legjobbnak merész zöld felületeivel, mozgalmas architektúráival, tetőkertjeivel és a folyóval kialakított kapcsolatával, komplett urbanisztikai szövetével.



A Foster + Partners tervezte Mol-campus látványterve, Újbudán épül.


Érezhető tehát a változás a budapesti igényekben és hozzáállásban.

Amikor Budapestre sztárépítész irodákat hívnak meg, illetve amikor azok nyernek, kikerül a képből a korrupció, a csúszópénz, a döntéshozónak juttatott százalék vagy az egyéb sötét, nem teljesen tisztességes eljárások gyanúja is, ahogyan a pártállási, kormányzati szimpátia vagy, horribile dictu, a rokoni alapon nyert pályázatok. Illetve kiküszöbölődik az a helyzet is, mint ami például a budapesti centrumkórházak esetében állt elő, hogy ugyanaz nyeri a pályázatot, mint aki a kiírás szakmai előkészítő anyagát jegyzi, és hiába nagy építész az illető, és hiába ismeri épp ezáltal mindenki másnál jobban a kiírási feltételeket, jogilag minimálisan is megkérdőjelezhető az eljárás — és akkor még eufemisztikusan fogalmaztunk.

Az, hogy a különböző városrendezési illetve nagy volumenű projektekre kiírt pályázatokra a főváros egyre gyakrabban sztárépítészirodákat hív meg, jelezheti azt, hogy tudatában vagyunk mind turisztikailag, mind építészetileg, mind pedig urbanisztikailag egyre fejlődő mivoltunknak, illetve metropolisz minőségünknek, ezzel erősítve még inkább a fejlődő tendenciát, de jelezhet a nemzetközi építészet iránti érdeklődést, nyitottságot is. A másik oldalról pedig a nemzetközi irodák szívesen terveznek Budapesten annak jelentős történeti és építészettörténeti múltja, hagyományai miatt, ahogy Ben van Berkel (UNStudio, Buro Happold Engineering) is fogalmazott márciusi ittjártakor a Nemzetközi Építészkongresszus alkalmával: „Budapest más, jobban értjük, mélyek a kulturális gyökerek, beleértve az építészetet is. Az ilyen történelmi környezet egyfajta megállapodottságot, kiforrottságot is áraszt, én mindig is szerettem Európában tervezni. Ezen a kontinensen talán könnyebb valamit beilleszteni egy város szövetébe, mint egy sokmilliós ázsiai betonrengetegben új kulturális teret alkotni, legyen szó középületről, közlekedési csomópontról vagy hídról. Hogy Európában több a korlátozás? Ez nem baj, sőt, én valahogy szeretem is, legalább tudom a kereteimet. Különben is, szeretem összerakni a puzzle-t, ez egyfajta intellektuális izgalom is".


A Ben van Berkel által tervezett híd.

 

És igen, az új budapesti, Csepelt Lágymányossal összekötő hidat is úgy tervezte Berkel, hogy rendkívül alaposan, amennyire tudott, nemcsak az adott feladat építészeti megoldásaira fókuszált, valamint arra a ma már elvárásnak tekintett tényezőre, hogy munkája tökéletesen illeszkedjen a városszövetbe, de azt is próbálta elképzelni, milyen új kulturális, szociokulturális, gazdasági és ingatlanpiaci kihatásai, kapcsolódásai lesznek az új hídnak.

És ha egy folyamat elindul, az nem áll meg, ha nálunk tervez Ben Van Berkel, a Scofidio + Renfro, a Foster + Partners vagy a Snøhetta, akkor néhány éven belül további sztárirodák érkezésére számíthatunk.

A sztárépítészek hazai terepen történő működésének a stílusfrissülésen túl még egy áldásos hozadéka van: általa különlegesebb, ritkább, talán merészebb, a nemzetközi trendekbe jobban illeszkedő megoldások, épületek, hidak, városrészek stb. jönnek létre, s a nemzeti illetve lokális hagyományok és a nemzetközi találkozása is kihozhat érdekes eredményeket. Megfigyelhető az is, hogy a zsürorok nemcsak arra figyelnek, hogy sztárokat hozzanak ki győztesnek, hanem arra is, hogy az adott projektnél az adott nemzetközi hírű építész már effektív referenciáival rendelkezzen, nem véletlenül lett a számos múzeumbővítést és átalakítást, valamint volt magasvasút átalakítást jegyző Scofidioé a Közlekedési Múzeum, ahogy a híres rotterdami hidat jegyző Berkelé az új budapesti híd.

Csakhogy a sztárépítészek Budapestre csalogatásakor felvetődik, jó-jó, dübörög az építőipar, Budapest soha nem látott beruházás-hullámot él meg, utoljára a Monarchia idejében volt ilyen fokú városfejlesztés. 1870 és 1912 között élte utoljára aranykorát a város, ahogy a Boldog Budapest rovatunkban is ez volt a kiindulópontunk. Az is jó dolog, hogy sztárépítészek alkotásaival gazdagodik városunk, ám kérdés, ez áll-e most az építészet fókuszában?

Nem vagyunk-e elkésve valamivel, amikor a sztárokat hajhásszuk? Amikor szerte a világban nő az alternatív építészeti megoldások száma, amikor az anyaghasználatot az óceáni szeméttől a petpalackokon és szalmabálákon át a konténerházakig és a kimustrált, lebontott házak anyagainak újrahasznosításáig minden a téglánál és az üvegnél kevésbé szennyező megoldás jellemzi, amikor már egyre több építész, megrendelő és környezetünkért aggódó laikus ilyen módon építkezik vagy építtet? Vagy amikor a nemzetközi hírű, kizárólag fenntartható házakat tervező és szociális bérlakásairól ismert francia Philipp Madec is úgy nyilatkozik, hogy az önkifejezést fel kell hogy váltsa az ennél sokkal fontosabb szempont, a környezet kímélése és a fenntartható fejlődés? (Interjúnkat lásd itt.) Lehet-e Budapestnek fontosabb a mégoly esztétikai magaslatokba emelkedő önkifejezés most, mint a jövőre való gondolás?


A Snøhetta díjnyertes terve a délbudapesti városrészre.

 

A fent említett projektek közül még a Snøhetta féle városközpont tartja leinkább szem előtt a környezeti szempontokat: a több ezer fős egyetemváros ugyanis alulhasznosított barnamezős területek újít meg, ezekre telepíti majd sport- és rekreációs létesítményeit, a többi között egy 15 ezer férőhelyes atlétikai központot, evezőspályát és extrém parkot, ráadásul szem előtt tartva a zöld szempontokat. És természetesen maga az Északi Járműjavító helyén épülő Közlekedési Múzeum is egy barnamezős beruházás.

Vagy van-e olyan út, amelynél nem kell választani? Hogy eleve az lesz a győztes, aki ezt a megoldást hozza? Vagy a pályázatot eleve úgy írjuk ki? Hogy megadjuk az anyaghasználat szempontjait, a zöldfelületi mutatókat és a fenntarthatósági elvárást, ahogy azt a franciák teszik, akiknek erre már törvényük is van, igaz, olyan, amilyen, Philipp Prost neves francia építész szerint kissé hipokrita. Az HQE (haute qualité environmentale) vagyis magas környezeti minőség már törvénybe iktatott szempontok alapján várja el a beruházásoktól, hogy megfeleljenek a környezeti szempontoknak. A 2004 óta létező szabályozás a francia beruházásokat 14, az energetikaiakon túl egészségügyi, vízügyi és növényzeti szempont alapján értékeli.

Kozár Alexandra

 

8 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »