építészet : környezet : innováció

Szivárványország

Gyémántmezők, Apartheid, Mandela, szivárvány-nemzet, Tábla-hegy, Jóreménység foka, búrok, bushmanok és hottentották. No és a focivébé meg a vuvuzela. Banális képzettársítások Dél-Afrikáról és Fokvárosról. Európai képzeteink az NKA anyagi támogatásával ez év szeptemberében még néhány szóval gyarapodhattak: Mőcsényi, tájépítészet, 6-os körzet, Stellenbosch, Pongrácz, Tokara, Rustenberg, Chapman’s Peak Drive, pingvin kolónia, afrikai tavasz, Cape Point, mélyszegénység és milliomosgettók. Benyomások és történetek Fokvárosból. Bardóczi Sándor beszámolója.

A történet nem szeptemberben kezdődik, hanem valamikor az év elején. Az IFLA (International Federation of Landscape Architects) hírlevelében közzétett Sir Geoffrey Jellicoe Award pályázat beadási határidejének utolsó éjszakája van. Valaki Magyarországon billentyűzetet ragad, és miután három kisgyermeke már elcsendesült, kitölti a szükséges elektronikus nyomtatványokat, majd megnyomja az „elküld” parancsot. Hihetetlen, és szavakkal nem igazán érzékeltethető a presztízsverseny a díj kapcsán egy mostanra 61 országot számláló nemzetközi platformon: vajmi kevés az esély a sikerre. Mint minden díj adományozása, ez is kicsit politika, jelen esetben geopolitika. Magyarország pedig ebben a versenyben kis nemzetként csaknem mindig hátránnyal indul. Mégis, a Tájépítészet Hónapjára (április) időzített első magyar Év Tájépítésze-díj gálaestjét követően ez a valaki csendesen odasúgta nekem: a pályázat vette az első fontos akadályt a nemzetközi szűrőn. Még mindig messze a cél, de felcsillannak az első reménysugarak. Aztán nyár derekán ugyanez a valaki bizalmasan közölte: a magyar jelölt lesz az idei díjazott. A „valaki” Dr. Dömötör Tamás, „civilben” ő a Magyar Tájépítészek Szövetségének mostani elnöke, a „magyar jelölt” pedig Dr. Mőcsényi Mihály, aki volt már üldözött, kitüntetett, szakalapító, tanszékvezető, rektor, dékán, IFLA alelnök és elnök is.

 

IFLA World Congress - fotó: Bardóczi Sándor
IFLA World Congress - fotó: Bardóczi Sándor
Villásreggeli a hotelben az IFLA elnökével - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

A tájépítészek hazai doyenje és a nemzetközi elismerés

Ha kimondom azt a „jelszót” a hazai tájépítészek körében, hogy „Mőcsényi”, akkor úgy rendeződik szabályos sorokba ez a néha széthúzásokkal, intrikákkal, atomizálódással teli szakma, mint a szétszórt vasreszelék az üvegasztal fölött, miután mágnest tartunk alá. 70 év szakmában eltöltött idő után még mindig ő (vagy éppen ezért ő) az egyik legfontosabb kohéziós tényező körünkben, akinek a puszta léte képes összefogásra bírni embereket – már ez a tény maga díjat érdemelne. Nem meglepő, hogy az elvileg bejelentésig embargós hír futótűzként terjedt szét tájépítész berkekben, és alig egy hónap alatt 52 oldalas angol nyelvű kiadványt kreált egyetemi szaklapunk, a 4D, a főszerkesztő Dr. Jámbor Imre és a dékán Dr. M. Szilágyi Kinga, valamint a Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium diákjai hathatós közreműködésével. Ebből a kiadványból 200 példányt sikerült kijuttatnunk Fokvárosba. Kamarai tagozatunk és szövetségünk pedig lépéseket tett annak érdekében, hogy a nemzetközi konferencián méltóképpen legyen képviselve Magyarország és a hazai sajtó idejében értesüljön a kitüntetésről. Itt illeti köszönet a pretoriai magyar missziót, akik egy kétfős delegációval érkeztek a fokvárosi konferenciára mintegy 1500 km-t utazva azért, hogy Magyarország nevében köszöntsék az egybegyűlteket és a magyar díjazottat egy Pongrácz1 pezsgővel.

 

Konferencia hallgatóság Mőcsényivel - fotó: Bardóczi Sándor
Desiree Martinez, Mőcsényi Mihály, Ilya Mochalov - fotó: Bardóczi Sándor
SGJA díj - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Mondom, idehaza az azonnali spontán egységfronton Mőcsényi-ügyekben már régen nem csodálkozom, de Fokvárosban azért sűrűn kellett keresgélnem a leesett államat, amikor kiderült, hogy nincs ez máshogy a nemzetközi színtéren sem. Kitűnt, hogy előrehaladott kora ellenére élénken emlékeznek a professzorra, hatása pedig máig tartónak bizonyul. A Townhouse Hotelt, ahová a nemzeti delegációk zöme és a díszvendég is bekvártélyozta magát, mindössze 200 lépés választja el a városházától. A konferencia első napján ezen az úton kísértem el unokájával, Mőcsényi Flóra tájépítész PhD-vel a professzort, ám rövid utunk nem volt megszakításoktól mentes. Hol egy régi harcostárs (pl. Hal Moggridge, az angolok élő legendája), hol egy egykori tanítvány (pl. az osztrák delegáció tagja, Thomas Knoll, aki a bécsi BOKU-n volt a professzor hallgatója), hol egy volt IFLA elnök (pl. Dr. Diane Menzies Új-Zealandról), hol egy távoli tisztelő (pl. Ilya Mochalov IFLA titkár, akinek elmondása szerint orosz főnökét segítette annak idején Mőcsényi a saját nemzeti szövetségük megalapításában) szorította meg melegen a kezét. Egyik Cape Town környékre tett kirándulásunk alkalmával pedig a holland és a szingapúri delegáció egy-egy tagjáról derült ki, hogy jelen voltak az 1984-ben Magyarországon megtartott IFLA Világkongresszuson. Mindkettőjük segítség nélkül emlékezett a Mőcsényi névre. A professzor pedig kifogástalan öltönyben, mély derűvel és olyan szívélyesen csevegett a sok ismerős-ismeretlen arccal, mintha nem is majd’ egy napos megerőltető repülőút lett volna a háta mögött. Tudom, sokan szeretnénk ezt utána csinálni 93 éves fejjel. Én is.

 

Egy fokvárosi Ócsa - fotó: Bardóczi Sándor
Tábla-hegy - fotó: Bardóczi Sándor
A belváros a Tábla-hegyről - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Landscapes in transition – a tájak átalakulóban, ez volt a jelmondata az idei világkongresszusnak. Harmadik, záró napján történt meg a hivatalos bejelentés, miszerint az IFLA nemzetközi zsűrije idén Mőcsényi professzornak adományozza a tájépítészek legrangosabb kitüntetését, a Sir Geoffrey Jellicoe-díjat. Jellicoe (1910-1996) volt az az angol tájépítész, aki 1929-ben megalapította a világ első Tájintézetét2 Angliában. Majd ugyancsak a nevéhez fűződik annak a találkozónak a megszervezése, amelyre a II. világháború és az ENSZ megalakulása után a Cambridge-i Jesus College-ban került sor 15 nemzet részvételével. E találkozó lett az IFLA hivatalos megalakulásának kezdete, Jellicoe3 pedig a szervezet első elnöke. Innen tehát az elnevezés, amelyről a tájépítészek „Nobel-díja” a nevét kapta. A kiírás szerint e díjat olyan élő tájépítész kaphatja meg, aki életművével bizonyíthatóan nemzetközi hatást gyakorolt a szakma irányvonalára, hajlandó azt személyesen átvenni, és előadást tart a világkonferencián. Fokvárosban 500 tájépítész a világ minden tájáról hallgathatta meg a magyar professzor előadását, aki beszélhetett volna kalandos életútjáról, szakmai előmeneteléről, vagy tarthatott volna pusztán egy formális köszönőbeszédet. Ő nem ezt tette. Inkább ízelítőt adott abból a ’mőcsényis’, igen erős koncentrációt igénylő, szárnyaló gondolatvilágból, amelyhez diákként még nekem is volt némi szerencsém.

 

Dassie, az elefánt legközelebbi rokona - fotó: Bardóczi Sándor
A Long street hajnal 3 körül egy csendes munkanapon - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Előzetesen már többször hallottam, olvastam tőle, amint bosszankodva „globális blöff”-nek titulálta a szén-dioxid kibocsátás és a klímaváltozás összekapcsolását. Habár ő sem vitatja, hogy a lokális klímára a nagyvárosi légszennyezés vagy a „biológiailag inaktív felületek” (ez a kifejezés is tőle származik) negatívan hatnak, elmélete szerint a CO2 szint emelkedését tenni felelőssé a globális klímaváltozásért azért „badarság”, mert napi szinten 55-ször nagyobb mennyiségű vízgőz keletkezik a világon, mint amennyi az éves CO2 kibocsátás! A vízgőz pedig éppen olyan üvegházhatású gáz - mondja - mint a szén-dioxid. Ráadásul a szén-dioxidot az üvegházi kertészek már régóta használják palackozott formában termésfokozásra, azaz „légtrágyázásra”. Mőcsényi tehát formalitások helyett ezt a leleplezőnek szánt elméletet kívánta megosztani a világ tájépítész közösségével. Előadása előtt félrevont, és közölte, tudja, hogy talán nem lesz 3% sem a hallgatóságból, aki előadását megérti, de ezt ő akkor is elmondja, mert valakinek ki kell mondania. „A blöffről ugyanis előbb-utóbb kiderül, hogy blöff” – hangzott a magyarázata. Éppen ezért – mondta – pontosan a Nemzetközi Tájépítész Szövetségnek kellene elérnie a világ kormányainál, hogy a CO2 fantom üldözésbe ölt dollár-milliárdokat inkább arra fordítsák, hogy az állástalan és éhező embermillióknak megtanítsák, hogyan „etethetik” meg és milyen élelmiszer- és egyéb haszonnövényekkel a fölösnek ítélt szén-dioxidot. Merthogy  „a tájak átalakulóban”, ahogy a konferencia címe is sugallja…Hát, a hallgatóság valóban nem fogta az üzenetet, viszont ez sem akadályozta meg őket abban, hogy két perces álló tapssal köszöntsék a díjazottat. A felé irányuló tisztelet és szeretet tapintható volt előadásának mélyebb értelmezése nélkül is. Nehéz a próféták sorsa...

 

Company's Garden bejárat - fotó: Bardóczi Sándor
Tavaz a Company's Gardenben - fotó: Bardóczi Sándor
Tokara bejárat - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Fokváros európai szemmel

A várossal való találkozásra némi feszültséggel készültünk: előzetesen idehaza riasztó, riogató hírekkel traktáltak a várost már megjárt ismerősök. Dél-Afrikáról sem éppen szivárvány színeket festenek az útikönyvek: több mint 60% a HIV fertőzöttek aránya, a világ legmagasabb nemi erőszak rátájával „büszkélkedhet”. Az ismerősök és az útikönyvek leírásai szerint a tömegközlekedés a városban „nem megnyugtató”, a biztonság pedig „kézben tartott”. Udvarias angolból gyakorlatias magyarra lefordítva arra jutottunk tehát, hogy életveszélyes helyre indulunk.

Ehhez képest a megérkezésünk után nem győztük revideálni előre felállított előítéleteinket. A reptérről a városba bevezető útszakasz minősége, urbanisztikai szakzsargonnal élve a város „kaputérsége” egy nyugat-európai nagyváros képét villantotta fel (az autópálya mentén sorakozó, magas kerítéssel lehatárolt nyomornegyedeket az éjszaka jótékony leple takarta el.). Ezzel együtt is a ferihegyi gyorsforgalmiról ránk „nehézkedő” hazai kép szégyenkezve bújhat el a fokvárosi elől.

 

Vasfa Tokara - fotó: Bardóczi Sándor
Hangulatok, Tokara - fotó: Bardóczi Sándor
Protea mező, Tokara - fotó: Bardóczi Sándor
Hangulatok, Tokara - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Az ásványkincsei, gyémánt- és aranybányái, bortermő vidékei, fontos tranzit kikötői és déli, Antarktisz közeli fekvéséből adódó kiegyenlítettebb klímájú tájai miatt Afrikában relatív jóléti államként működő ország az Apartheid felszámolása után a kontinens mélyszegény és polgárháborús régióiból idemigráló gazdasági és politikai menekültek gyűjtőhelyévé, kvázi befogadó államává vált. Ezzel párhuzamosan az „informális városok”, azaz a nyomornegyedek száma megsokszorozódott, a xenofóbia pedig Nelson Mandela kiegyezésre és szélsőségmentességre építő „rainbow-nation” politikája után ismét felerősödni látszik. A most 94 éves, visszavonultan élő Béke Nobel-díjas államférfit élő istenként tiszteli ugyan mindenki, és olyan kohéziós erő az országban, mint a vele kortárs Mőcsényi a tájépítészek között, de ezzel együtt a szakadék szegény és gazdag között nemhogy zárult volna, de talán még nagyobbra nőtt, főként az afrikai gyorsuló migráció hatására. Az Apartheid időszak és a jelenkor között talán annyi a különbség, hogy a gazdagság egyre inkább nem bőrszín kérdése (félreértés ne essék: fehér melóst építkezéseken azért nem láttunk), sőt az ország erőteljes gazdasági kampányt folytat annak érdekében, hogy a vállalatok dolgozói és tulajdonosi összetételében adókedvezményekkel ösztönözze a pozitív diszkriminációt.

A Fokvárosi városmag biztonságos zóna még éjjel is, ennek azonban ára van: gyakorlatilag minden sarkon polgárőr posztol. Valós létező veszélyt inkább a zsebtolvajok jelentenek (akiktől az ember a hotelekben sincs biztonságban), a városban erőszakra utaló jeleknek nyoma sincs, az utcákon még éjjel is biztonságos a séta, feltéve, ha az ember nem feltűnősködik. A 4 milliós város egésze, de különösen a szuburbiák elképesztő, európai szemmel felfoghatatlan társadalmi ellentétek színterei. Mozaikszerűen váltják egymást a magas falakkal és szögesdrótokkal körbehatárolt „milliomos gettók”, nyomortelepek, középosztálybeli lakóegységek. Néha a bádogból, kátránypapírból, rongyokból eszkábált nyomorúságos viskók pazar kilátást adó hegyoldalakra, szőlődűlőkre, tengerparti öblökre települnek, közvetlen szomszédságukban évszázados falak között élik életüket a gyarmati világ leszármazottai. Becsülten mintegy egymillió ember él így a fokvárosi szuburbiákban. A dél-afrikai kormányok ugyan próbálnak úrrá lenni a szaporodó nyomornegyedek problémáin: szinte minden ilyen „informális város” teljes közvilágítással van felszerelve, illetve hatalmas méretű a szociális lakásépítési program, de az eredmény szinte ugyanaz a térbeli helyzet, mint a nyomornegyedeké: kis alapterületű, egymást érő földszintes viskók könnyűszerkezetes kialakítással, saját telek és zöldfelületek nélkül, távol mindentől. Dél-afrikai „Ócsa-koncepciók” csekély szociális haszonnal, annál több problémával. Ekkora áradattal igazság szerint nehéz is felvenni a harcot: egész Közép-Afrika célkeresztjében ott van az irigyelt Dél, ahogyan nálunk Európában az irigyelt Nyugat.

 

Recyling art, Tokara - fotó: Bardóczi Sándor
Recyling art, Tokara - fotó: Bardóczi Sándor
Burkolatok, Rustenberg - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Fokváros megkerülhetetlen és ámulatba ejtő szépségű természeti kulisszája a város fölé magasodó Tábla-hegy, amely egy hatszor korosabb ősmasszívum, mint a Himalája, területén elképesztően pazar fajgazdagsággal, növény- és állatritkaságokkal. A vén gránittömb karéjszerűen fogja közre a két társával, a Devil’s Peak-el és a Lion’s Head-el és egy lankásabb előheggyel a Signal-Hill-el a belvárost. Azt a belvárost, amelyet Le Corbusier elvei szerint taroltak le és építettek újjá igen provinciálisra sikeredett felhőkarcolócskákkal, illetve a kezdetek kezdetén még nívósabbnak számító Art Deco palotákkal. Fokváros Art Deco tekintetében építészeti kánaán. Az Apartheid és az ezt megelőző korszak, a faji elkülönítés kezdetei nem az egyetlen ideológiai rendszer a volt a világon, amely saját képére formálta Corbu emberközpontúnak szánt, mégis embertelenül modern világát. Itt ez a város-átépítési mozzanat mégis az egyik legszégyenteljesebb momentuma volt Dél-Afrika modern kori történetének és az itt élők ezt a „városrendezést” tartják az Apartheid kezdő pillanatának. A District Six névre hallgató várostörténeti múzeumban gazdagon dokumentált térkép-, terv- és fotóanyagok, valamint rekonstruált lakások illusztrálják, hogy miként telepítették ki az ún. 6-os körzetből a színesbőrű lakosságot, mintegy 60.000 embert, elszakítva egymástól barátot és rokont alig egyetlen hét alatt, hogy aztán végleg letarolják az évtizedekig sikeresen lerohasztott történeti belvárost, és helyére ún. Township-et, fehérek lakta negyedet és üzleti központot emeljenek. A padlót interaktív térkép borítja, ahol egykori lakók filctollal írhatják fel saját háztömbjükre a családneveiket. A térképet egy kihelyezett korabeli kerti padról lehet leginkább „megcsodálni”. A padon korabeli felirat: „Whites only”. A City Bowl, azaz a belváros ma egy tipikus amerikai üzleti negyed képét mutatja: irodákkal teli magasházak, amelyek csak hétköznap, reggel 8 és este 5 között élnek. Az irodaházakban a globalizált világ feltörekvő üzletága, a call centerek szaporodtak el. Fokváros egyfajta call center nagyhatalom, ahová a fejlett világ szolgáltató óriásvállalatai szervezik ki a telefonos ügyfélszolgálati munkát. Ez lett tehát Corbusier modern álmából Fokvárosban.

 

Hangulatok, Rustenberg - fotó: Bardóczi Sándor
Hangulatok, Rustenberg - fotó: Bardóczi Sándor
Nyírt rozmaringsövény, Rustenberg - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

A városközpontnak azonban nem minden része halott éjjel. Mindezt volt szerencsénk megtapasztalni Long street-i szállásunkon, amelyről hamar kiderült, hogy Fokváros „Ráday utcáját” tisztelhetjük benne. Az utcakép, az árkádos, felül teraszos házak kísértetiesen hasonlatosak New Orleans Bourbon street-jére, a hangerő, a szórakozóhelyek, éttermek, kocsmák, bárok kavalkádja és a zenei kínálat ahhoz hasonlóan színes. Csütörtök estétől vasárnap estig gyakorlatilag megszakítás nélküli utcafesztivál helyszíne az utca, ahol az afrikai ütőshangszerek keverednek a jazz hangzással és legnagyobb megdöbbenésünkre a klasszikus operaáriákkal. Volt szerencsénk néhány olyan tenor hanghoz, akik birtokosai, ha történetesen olasznak születnek, nem engednék le őket a Scala színpadáról. Itt viszont fillérekért árulják a tehetségüket, ám közben nagyon jól érzik magukat. Az élőzene általános, a kiválóbbnál kiválóbb zenekarok repertoárjában pedig valamilyen furcsa világzene keretében keveredik az afrikai hangzás a transz-atlantival.

A városközpontnak maradt még egy érintetlen egysége, a Company’s Garden. Nevét a Holland Kelet-indiai Társaságról (VOC) kapta, amely a Tábla-öbölben (azaz Fokváros mai helyén), félúton Hollandia és India között friss vízvételi lehetőséget, valamint az élelmiszer utánpótlás lehetőségét látta meg a helyben. A fűszerkereskedő társaság a krónikák szerint 1652-ben létesített itt gyümölcs- és zöldségkertet, amely később gyűjteményes kertté alakult botanikai ritkaságokkal. A kert ma is üzemel, mint éjszaka lezárt közpark, mellette a helybeliek által igen kedvelt korzó húzódik. A kert közepén egy háromtörzsű, máig élő és termést is hozó, 360 éves Pyrus communis (körtefa) található, amelyet a kert alapításával egy időben ültettek.

 

Hout Bay - fotó: Bardóczi Sándor
Hegyre kúszó nyomortelep, Hout Bay - fotó: Bardóczi Sándor
Egy pingvin Afrikában - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

A „Csillagbozóttól” a Fokig

Stellenbosch mintegy 50 km-re, keletre fekszik Fokvárostól. Nevét a StellenBosch várost 1689-ben megalapító Simon van der Stel kormányzóról kapta. Az évi egymilliárd palack bort termelő Dél-Afrika legfontosabb szőlészeti és borászati központjának számít, amely speciális fekvéséből adódó szubmediterrán helyi klímára települt rá. A konferencia kulturális túrái keretében két borászatot látogattunk meg, amelyek kijelölik a borvidéken található szélsőértékeket: a Tokara Winery and Olive Farm a kortárs építészet minden szépségét idézte, a Rustenberg kúria pedig egy 1682 óta folyamatosan létező tradícionális holland farm életébe engedett közelebbi betekintést.

Tokarát 1994-ben vásárolta meg Gerit Thomas Ferreira bankár, az afrikai kontinens 27. legvagyonosabb embere. Az építészeti díjakat nyert modern borászat építész tervezője Gunther Kapperrer, a tájépítész tervező pedig a nemzetközi szakmai berkekben is nagy névnek számító Anthony Wain volt. A lélegzetelállító kilátást nyújtó dűlők, és a Simonsberg-hegység karéjába befészkelt borászat hatalmas föld alatti feldolgozó struktúrával rendelkezik, felszínét étterem, teraszok, kerti terek, képzőművészeti galériák, vinotéka foglalja el, ameddig a szem ellát, teraszolt szőlők, oliva táblák és őshonos protea (vágottvirágként importált) ültetvények. Szakmai kirándulásunkat maga Anthony Wain kalauzolta, aki nem csak a kertek és az abban kiállított kortárs szobrok művészeti koncepciójáról, illetve a növény-, építőanyag- és vízalkalmazásról beszélt, hanem betekintést nyújtott a terület tájhasználati problémáiba is. Habár a birtok a maga 400 m-es tengerszint feletti magasságával és a környező magas hegyek klímamódosító szerepe miatt éghajlatilag kiegyenlítettebb klímájú, a nyári szárazság és a bozóttüzek ezt a területet sem kímélik. Az egyik legnagyobb problémát a korábban az egész térségbe betelepített ausztrál akáciák jelentik, amelyek a nyáron gyakori erdőtüzek alkalmával akkora hőfokon égnek, hogy a talaj szerkezetét megváltoztatják, szinte szilikátos keménységűre égetik, amelyen ezek után növényzet már nem tud megtelepedni. Az akáciák miatt kipusztított honos cserjék ezzel szemben lassan parázslanak, és nem okoznak szerkezeti kárt a talajokban. Éppen ezért tartományi tájgazdálkodási program indult a honos növényzet újratelepítésére, illetve az akácok irtására, amelynek szociális aspektusai is vannak. Az ausztrál akác bárki számára szabadon irtható, a nyomortelepek lakói az utak mentén, helyben tüzifának darabolva árulják. A kitermelésért, értékesítésért nem kell adót fizetniük. Az újrahasznosítási szemlélet, az értéktelenből értékes készítése az egész társadalmat átitatja Dél-Afrikában: a mélyszegénységgel sújtott családok sok esetben abból élnek, amit az autópályákon utazók kidobnak az ablakon. A szemlélet az ipar- és képzőművészetüket is átszövi: drótokból, uszadékfából, PET palackokból, kavicsokból, elektronikus hulladékból, háztartási szemétből szinte mindenféle használati- és dísztárgyat elő tudnak állítani, a kortárs festészeti és szobrászati irányzatok is ezen a vonalon mozognak. A Tokara nem csak borászat, hanem a művészeti mecenatúra magasfoka is: alkotóházat ad kortárs művészeknek, akik egy-egy „ottfelejtett” alkotással hálálják meg a művészetpártolást. Ezekben a művekben is ott van az újrahasznosítás, mint központi motívum.

 

Pingvin kolónia, Simon's Town - fotó: Bardóczi Sándor
Pingvin a False Bay partjain - fotó: Bardóczi Sándor
Útjelző élő baboon-nal - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Stellenbosch másik arcát a tradícionális, műemlék jellegű kolonialista borászati centrumok jelentik. A 160 ha-os termesztő területtel büszkélkedő, XVII. század óta létező Rustenberg ezek közé tartozik. Nádtetős birtokközpontja hatalmas díszkertjével együtt 1814-ben épült, ma a környék kulturális örökségének része. Magántulajdon, 2001 óta Barlow család birtokolja, akiknek hobbijukká vált a műemléki felújítás, amibe ez a villakert is beleértendő. Saját tájépítészt foglalkoztatnak, akinek a kert műemléki helyreállítása és fenntartása a feladata. Kapujában maga a birtokosnő fogadott, ő vezetett bennünket körbe a példásan fenntartott birtokon, ahol bár minden fűszál katonásan álldogált, mégis tudatosan őrződött meg a hely régisége, mohossága, természetes öregedése. Mindez azonban csak a felszín, a felszín alatt XXI. századi technológiával készülnek az elsősorban Angliába és Hollandiába exportált fehér- és vörösborok. A Rustenberg név minden holland borboltban otthonosan csengő márkanév. A kúria főbejárata előtti teraszra néző, eredeti egyrétegű üvegablakba brilliánssal karcolt XIX. századi „graffitik” olvashatóak. „A páváskodó gyarmatosítók szórakozása, amit csak történetisége miatt őriztünk meg” – kommentálta az ügyet Mrs. Barlow, akinek attitűdjéből szinte sütött a puritán egyszerűség és természetesség, pedig birodalmát elnézve, egészen biztos neki sincsenek kenyérgondjai.

A konferencia második napjának délutánján 70 km-es túrát tettünk a Fokvárostól délre elterülő félszigetre, amelynek legnagyobb, belső területrészét a Tábla Hegység Nemzeti Park foglalja el, legdélebbi pontja pedig a Jóreménység foka és a Cape Point, amely nem egy és ugyanaz. Mint ahogyan kiderült, hogy Afrika legdélebbi pontja sem ez, azaz nem itt találkozik az Atlanti és az Indiai óceán (hanem az ettől DK-re húzódó Cape Angulhas-nál), ez azonban cseppet sem zavar meg abban senkit, hogy erre a téves elképzelésre fejlett ökoturizmust építsen. Utunk során érintettük a Hout Bay-t, amely egy csodálatos félhold formájú fövenyes part és egy erre települt kisváros. Holland eredetű nevét az itt talált tölgyekről kapta. A háttér területeket itt sem kíméli azonban a nyomornegyeddé válás: az öböl kulisszáit jelentő meredek hegyoldalakon pazar panorámájú bádogváros van kialakulóban. Hout Bay „önálló köztársaság”, amelyet a helyi szociális munkások találtak ki, akik a körforgalmi csomópontokban „köztársasági őrként” intik le az autósokat, akiket „állampolgárságukat igazoló útlevelük” felmutatására szólítanak fel. Akiknek nincs ilyen igazolványuk, azok válthatnak ilyet 10 Rand-ért (kb. 3000 Ft), amellyel a terület civil szervezeteit és azok programjait támogatják.

 

Jóreménység foka - fotó: Bardóczi Sándor
Kilátás Cape Point-ról - fotó: Bardóczi Sándor
Kilátás Cape Point-ról - fotó: Bardóczi Sándor
 

 

Hout Bay és Noordhoek között terül el a félsziget legszebb panoráma útvonala a Chapman’s Peak Drive, amelyet szabályszerűen a gránit sziklából robbantottak ki. A 9 km-es útszakasz rendkívül keskeny szerpentin, 114 db kanyarral. Sok szakaszán a sziklák konzolosan az út fölé nyúlnak, kialakítása igazi mérnöki bravúr volt a XX. század első felében. Az utat 2000-ben néhány igen súlyos közúti baleset és sziklaomlás miatt lezárták a forgalom elől, majd számos biztonsági fejlesztés után 2003-ban fizetős útként nyitották meg ismét. A környékbeliek azonban tiltakoztak a fizetőssé tétel ellen, mivel rengetegen nem áthaladásra, hanem piknikező, kiránduló, sziklamászó, hegyi kerékpározó, távfutó (azaz rekreációs) területként tekintenek az útszakaszra. Az a megoldás született, hogy az út két végén megmaradtak a fizetőkapuk, de aki ugyanazon a kapun lép ki, mint amelyiken belépett, az nem köteles útdíjat fizetni. Aki viszont a másik kapun lép ki, az megfizeti az útdíjat. A Chapman’s Peak Drive igen népszerű a kerékpározók és a távfutók körében, évente ennek a szakasznak az érintésével kerül megrendezésre a Cape Argus kerékpárverseny és a Két Óceán Ultramaraton.

Kiruccanásunk a félszigetet átszelve a False Bay partján folytatódott tovább Simon’s Town-nál egy meglepetés állomással. A biológusok számára is rejtély, miért, de ennek a kikötővároskának a sziklás partjain, egy katonai tengerészeti támaszpont tőszomszédságában telepedett meg a kontinens legnépesebb4 afrikai pingvin kolóniája. Fél órát kaptunk szigorú idegenvezetőnktől a velük való ismerkedésre.

A False Bay mentén értük el a Cape Point természetvédelmi területet, ahol kiépített látogatóközpont, étterem, kényelmeseknek Old Dutchman márkájú sikló fogadja azt a nagyszámú turistát, akik a „két Óceán találkozási pontjára” kíváncsiak. A látogatóközpont alatt 50 köbméteres víztartály, saját áramfejlesztő. Legalábbis azokat, akik Diaz-hoz hasonlóan tévesen a Jóreménység fokával azonosítják az átjárót India felé. Sokan vannak. A gránitos köves talaj miatt csak cserjékkel, évelőkkel borított fok kedvelt kirándulóhely nem csak a helyiek, hanem a nemzetközi turizmus számára is. A természetvédelmi területen antilopok, struccok, kígyók, skorpiók élnek nagy fajgazdagságban, no és a Baboon-ok, ezek a kutyaarcú, és igen veszélyes, néha aggresszív majmok, akiktől sem az élelem, sem pedig a csillogó tárgyak nincsenek biztonságban. Állandó jelenlétükről a mindent átható vizeletszag árulkodik, táblák figyelmeztetnek a veszélyességükre. Kiterjedt, és meglehetősen kiépített kirándulóút hálózaton lehetséges az új és a régi Cape Point (amely egy-egy világítótornyot jelöl), vagy a Cape of Good Hope megközelítése. A sziklákról szédítő meredélyek és a mélykék óceán tárul az ember szeme elé, az örökös szél hidegen fúj a Déli sark felől. Habár Diaz jó reményei nem teljesültek itt, és csak jó 10 évvel később, Vasco Da Gamának sikerült elérnie a kincses Indiát, a lélegzeteállító szépségű táj kárpótolt bennünket ezért a fiaskóért.

Bardóczi Sándor

 


1: A magyar név nem véletlen. A pincészetet alapító Desiderius Pongrácz magyar származású arisztokrata volt, aki a II. világháborúban Szovjet fogságba esett. Megjárta Szibériát, majd Magyarországra visszatérve részt vett az 56-os forradalomban. 1958-ban, emigránsként érkezett Dél-Afrikába, ahol meghonosította a pezsgőgyártást és óriási hatással volt a dél-afrikai borászat és szőlészet fejlődésére. Ő telepítette az első Sauvignon Blanc és Chardonnay töveket a Stellenbosch borvidéken. Autóbalesetben halt meg 61 évesen. Ma a Pongrácz márkanév az egyik legismertebbnek számít Dél-Afrikában.

 

2: Az angolszász világban azóta tájintézetek százai prosperálnak, és olyan nemzeti programok tartoznak hozzájuk, mint a történeti tájak, világörökségi területek kezelése, tájvédelmi politikák kidolgozása, szakmapolitikai és civil tevékenységek, oktatáspolitika és környezeti nevelés, területfejlesztési szakmai tanácsadás, szakújságírás.

3: Jellicoe tervezői tevékenysége is jelentős, számos produktuma közül legjelentősebbnek tartott a meggyilkolt Kennedy elnök tiszteletére létesített Kennedy Memorial környezetrendezése.

4: Az afrikai pingvineknek magán az afrikai kontinensen mindössze három kolóniája ismert, lakhelyül leginkább a kontinenstől tisztes távolságban lévő szigeteket választják. Legnépesebb kolóniájuk a St. Croix szigeten található, ahol több mint 50 ezer egyed él. 

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »