építészet : környezet : innováció

Szeptember végén - Istvánmező

Egy építészet iránt elkötelezett nem-építész és egy szabadidő sportok iránt elkötelezett építész közös, szeptember végi sétájából az eredendően különböző vélemények izgalmas és különleges kölcsönhatása bontakozik ki. Az élmény mai közéleti gyakorlatunkat  tekintve szinte szürreális. Miközben Pákozdi Imre ebben az írásában érzékletes képet ad a terület jelenlegi állapotáról, azt is átélhetjük, hogy a közös séta alatt a kezdeti véleménykülönbségek hogyan alakulnak át közös gondolkodássá. Tanulságos emberi történet bontakozik ki a Puskás Ferenc Stadion és környéke bejárása során.

Istvánmező, 2012. szeptember 26.

Bontsuk le a Népstadiont, javasoltam nemrég egy hozzászólásomban, mire HI, a fórumra gyakran író építész barátom hevesen tiltakozott és meghívott, néznénk meg együtt az inkriminált intézményt a környezetével együtt.

Sétánkat a Papp László Aréna mellett kezdtük. Ez a színében és formájában egyaránt tüntetően érdektelen épület meseszép, teraszos parkot kapott, egy bőséges emeletnyivel a Kerepesi út és a Hungária körút kereszteződési szintje fölött. Innen, tehát fentről nézve, szinte szép a világ: az Aréna ház, a vele átlósan elhelyezkedő, viharvert sarokház, az Állategészségügyi Intézet valamint a Stefánia épületei tetszetős karéjt alkotnak, miközben a terasz kizárja a kereszteződés mindent felőrlő, embertelen forgalmának látványát.

 

A főbejárat, fotó: Pákozdi Imre
 

 

Az élvezetet és a mozgásunkat azonban keményen behatárolja a szó szerint értendő korlátoltság. A Papp László Aréna körüli térrész körkörösen, magas korlátokkal le van zárva. Ugyancsak lezárták az Ifjúság útja fölött, a Puskás Ferenc Stadion (a továbbiakban: PFS) előteréhez átvezető két gyalogoshidat, valamint a Hungária körútra levezető, reklámhordozó vaslépcsőt. Ez tehát kőkemény zsákutca-helyzet, akár a napi közlekedők, akár a sétálók, akár az amatőr futók számára.

Alázatosan visszakerülve a Stadion metrómegálló hátsó kijárata mellé, a robogó autók között átvergődtünk az Ifjúság útján. A PFS előkertjébe, a szoborparkba érve megül minket a látogatásunkat ezután mindvégig meghatározó alaphangulat: a romlás és az enyészet levegője. A szoborpark Ifjúság útja melletti végében egy ideiglenes, a futókörből elbitorolt autóbusz-parkoló éktelenkedik, amely dízel-bűzzel teríti be a futókat és a környéket. Minden ápolatlan, rendezetlen, gyomos – a fű is, ami ráadásul kopott és poros.

A szoborpark tengelyében haladva a PFS főbejárata felé, alig tűnik fel, hogy az ország legnagyobb, emblematikus sportintézményéhez közelítünk. A létesítmény főbejárata ugyanis egy félig nyitott kiskapu a kerítésen, mögötte egymást megfojtó, félig kiszáradt fenyőfák rendezetlen sora, amely nagyrészt eltakarja a PFS iroda- és szálloda-szárnyát.

 

A Papp László Sportaréna a Szoborpark felőle, fotó: Pákozdi Imre
 

 

A kiskapun áthaladva az olimpiai győztesek emlékművébe botlunk, ami repedezve várja a következő telet, hogy az végképp szétfagyassza igénytelen, gúlaszerű palástját. Mögötte aszfaltút, amely körbeöleli a Stadiont, és tényleges funkciója a hátsó szektorok egyikében megbújó biliárdterem vendégeinek célba juttatása. A bicikliseket egy baleset nyomán rég kitiltották erről az isteni kerekező helyről (autó gázolt kerékpárost), úgyhogy manapság diadalt ülnek a száguldó autók. Az irodákat és kis szállodát magában foglaló protokoll-épület felejthető; a szocreál bástyaszerű vonulatába tartozik, és nem igazán illeszkedik a Stadion impozáns egészéhez.

A PFS ezen oldali karéja alacsony, ezért a nézőtérre vezető, tipikusan 48-50 fokból álló lépcsők megmászása nem jelent problémát. Innen, tehát a teljes lelátómagasság egyharmadáról, a játéktér minden pontja kiválóan látszik: a futballpálya áttekinthetőségét nem zavarja a futókör. Sejtésünk (hiszen felmenni nem tudtunk), hogy a legfelső szektorok kivételével ez az egész nézőtérről letekintve így lehet. Déli egy óra van, és két árva atlétán kívül senki sem edz a kiváló gyepen és rekortánon. A helyi viszonyokat kiválóan ismerő HI szerint máskor sem; a Stadionban még a válogatottak sem gyakorolhatnak. Erre való az északi oldal mögötti edzőpálya, amelyen egyébként ugyancsak az enyészet uralkodik.

A Stadion ragyogó látvány, közelről pedig különösen az. Állapota persze riasztónak tűnik: a konzolokra fektetett betétgerendák helyenként kicsit elcsúsztak, sok helyen csavarozott acéllemez-pár tartja őket össze. A szerkezetek megporladtak, itt-ott kilátszik a vasalás. A magas karéj lépcsőházai ma is imponálóak, de némelyiket már le kellett zárni a lépcsőfokok töredezettsége miatt. Betekintve a körfolyosóra, kiváló, fedett edzőpálya, több szintes futókörök és rengeteg öltöző, pingpongterem, melegedő kiépítésének lehetősége sejlik fel. Megkerülve a hatalmas, de az áttört díszítés miatt könnyednek tűnő pillérek tartotta gyönyörű építményt, kiderül, hogy nagy szerencsénk van: tárva-nyitva áll az egyik nagy, egyenesen a versenypályára vezető kapu. Bemegyünk.

 

A Puskás Ferenc Stadipon fő kiskapuja, fotó: Pákozdi Imre
 

 

A versenypálya szintjéről nézve az építmény ugyancsak kétarcú. A magas karéj döbbenetesen szép; az arányok, a méretek, a színes ülésmezők… Az alacsony azonban belülről is kiábrándító: közepén éktelenkedik a VIP-tribün és a sajtópáholyok. Az ezeket óvó, utólag épített előtető túl hosszan nyúlik be, kiképzése, anyaga, mérete egyaránt idegen a Stadion egészének architektúrájától. Az üveg szélárnyékolók kiképzése gagyi és ugyancsak nem illeszkedik a Stadion „félbehagyott” félkörívének valamikor gondosan megtervezett arányaihoz. Megerősödik a főbejárati kertkapun való belépésem óta lappangó érzésem, hogy ehhez az építményhez évtizedek óta nem nyúlt értő építész, de még csak gondos gazda sem. Itt hosszú ideje csupán toldás-foldás folyik, az üzemeltetés pedig nem több mint koncepciótlan vergődés az elfogadhatóság határán.

A versenypálya szélén állva és emésztve a bejárás nyomasztó képeit, felsejlett bennünk egy szürreális ötlet. Ha elbontanánk a teljes alacsonyabb stadion-felet, a PFS-ben működő szállóval, hivatali és protokoll-épülettel együtt, továbbá kivágnánk a félholt fenyőfákat, lebontanánk a kiskaput és a kerítést… Létrejönne egy fenséges képződmény: a Puskás Ferenc Stadion megmaradó, magas félkaréja ugyanis - a szoborparkon át, annak tengelye mentén - rányílna a Papp László Arénára. Ez a közel egy kilométer hosszú, gyönyörű képlet számos szabadidő-sportot kiszolgálhatna, a futástól a kerékpározáson és a streetballon át akár a sárkányeregetésig. A magyar sportsikerek dicsőséges és lelkesítő emlékműveként pedig ott állna a végében a PFS óriási, szoborszerű, nyitott íve, ölében a futballpályával és a futókörökkel… Ahol továbbra és lehetne mérkőzéseket és atlétikai viadalokat rendezni, ám a szoborparkot is magába foglaló teljes építmény-együttes legfőbb szerepe a szabadidő-sport kiszolgálása lenne.

Tovább álmodva, társam, HI aznap déli legfőbb gondja a fenti képzelt térképződmény másik oldali lezárása lett. Abban megegyeztünk, hogy a Papp László Aréna bárhonnan nézve is egy szegényes, sötétszürke kavics, amely önmagában még a legszebb optikai felvezetéssel is jelentéktelen... HI egyszer csak felkiáltott: mi volna, ha a két gyalogos felüljáró között lefedve az Ifjúság útját, egy műdombot emelnénk, ami a PFS felől derékig „beágyazná” ezt a kavicsot. Nekem nagyon megtetszett az ötlet és lelkesedésünkben hamarosan szánkázó dombot képzeltünk oda, a síkvidéki környék gyerekeinek örömére.

 

Régen ez volt a Szoborpark vége, fotó: Pákozdi Imre
 

 

Visszafelé sétálva a jellegtelen SYMA Csarnok mellett, arról beszélgettünk, hogy nem a Stadiont kellene lebontani, hanem ezt, hogy helye legyen egy klassz uszodának és néhány fedett teremfoci és kosárlabdapályának. Azt az új futballstadiont pedig valahol ott megépíteni, ahol a létezésével járó heti rombolás nem lehetetleníti el a szabadidős sportolás mindennapjait.

Pákozdi Imre

 

vélemény írásához jelentkezzen be »