építészet : környezet : innováció

Pár órára jó volt építésznek lenni az N&n pincéjében

A Karácsony Építész Iroda és a ketteS Műterem Szépművészeti Múzeum bővítésének két éves tervezéstörténetét bemutató kiállításának megnyitója népes közönség előtti izgalmas szakmai beszélgetés lett. Szemtől szemben, őszintén és tisztelettel - pro és kontra lépcső és lejárat ügyben - az N&n pincéjében történtekről Zöldi Anna írt beszámolót.
Beszélgetés a Szépművészeti Múzeum bővítésének terveiről az N&N galériában

vágatlanul • uncut
makettek, vázlatok, renderelt képek, gondolattöredékek a Szépművészeti Múzeum bővítésének terveiről

© karácsony építész iroda © ketteS műterem

 

Ebben az estben jelentősége van az alcímnek is: beszélgetés. Az N&N pincéjében valóban beszélgetés zajlott, nem a szokásos monológok sorjáztak, bár rendre megszólalt a gondolkodó-alkotó építészek színe-java. A moderátor maga Karácsony Tamás volt – nem mintha ő szólította volna a hozzászólókat. Ő hallgatott, igen figyelmesen. Mint aki kíváncsi. Kollégái, szakmabeliek, és szakmán kívüliek véleményére. És a meghívott, vagy önnön kíváncsiságuk által a helyszínre űzött kollégák komolyan vették a ki nem mondott elvárást: sorban elmondták véleményüket. Nem csak a tervről, amelyről mindannyian megállapították, hogy magas színvonalú, mélyen átgondolt szellemi alkotás – hanem a jelenségről, nevezetesen, hogy úgy tűnik, megint az építészeket húzták csőbe.

Van pénz, van fejlesztői igény, van jövőbe látó, nagy távlatokban gondolkodó megbízó – legalábbis építész szemszögből nézve az, mert a közleményekből az látszik körvonalazódni, hogy a muzeológus és művészettörténész szakma korántsem olyan elégedett Baán Lászlóval, mint pl. Kis Péter (a Várbeli Honvéd Főparancsnokság tervezője). Mégsincs öröm, halleluja, habár az továbbra sem világos, hogy érvényes építési engedély birtokában mi lehet akadálya az építésnek. A jelenlévők is próbáltak rámutatni a helyzet paradox mivoltára, de Ráday Mihály az ebet vaslánccal kötötte az titánkaróhoz. Ennek ellenére nem alakult ki lincshangulat, pedig az álláspontok (fejben) valószínűleg jottányit sem közeledtek egymáshoz.

Mégis, kivételes alkalom volt ez: a felek nem elbeszéltek egymás mellett, hanem meghallgatták egymást. Továbbá végre szóhoz jutottak az építészek is, hiszen minden gyanú ellenére, miszerint a Szépművészeti igazgatóját övező nem egyértelmű rokonszenv is közrejátszhat a felháborodásban, a végeredmény mégiscsak egy építészeti alkotás lesz – legyen! -, amellyel a Hősök terére az Andrássy út tengelyében elszántan kisétáló tömegek a maga drasztikusan anyagi mivoltában megtestesülve fognak szembesülni – lett légyen üvegkocka, betonszobor, félig, egészen, vagy sehogysem megpiszkált lépcső.

A többi, a föld alatt - nem fáj láthatóan senkinek. Voltaképpen a föld felettiek sem esztétikai, sokkal inkább etikai problémát jelentenek az ellenzőknek, nevezetesen a történetiséget abszolút értékként kezelő művészettörténészeknek. Ahogy egy őszinte és üde hang (egy művészettörténész hallgató) felhívta a figyelmet: minden szakmának megvan a maga vonatkoztatási rendszere, csak annak mentén képes, sőt annak mentén kell ítélkeznie.

Itt kell kiemelni az este másik kivételesnek mondható vonását: a tiszteletet, amellyel a felek egymásnak adóztak. Vélhetően ebben is terv és az alkotó szellemisége iránti tisztelet nyilvánult meg. A szerény figyelem, amellyel a tervező hallgatta a megszólalókat, olyan erőteret hozott létre a szűk pincében, amelyben az indulatok meleg, borgőzös párává foszlottak.

A beszélgetés harmadik ajándéka az őszinteség volt. Sorban szólaltak meg ismert arcok – Budapest kis város, az építész-társadalom pedig gyakorlatilag klub, amelynek ezúttal sok jeles tagja képviseltette magát, és egytől egyig fontos dolgokat mondtak – építészetről szemiotikáról, etikáról, tervezői felelősségről.

Janáky István a konkrétumok felől közelített, felhívta a figyelmet az általa metró-lejárónak titulált felszíni bejárat és a múzeum épülete között feszülő építészeti ellentmondásra. Véleménye szerint szemiotikai tévedés Budapest legnívósabb múzeumát egy mégoly nívósan megfogalmazott bódéból megközelíteni. Atyaian figyelmeztette Karácsony Tamást, hogy engedjen a karmának: ha eddig nem sikerült megoldania a lejárat problémáját, nem is fogja tudni megoldani azt soha. Elhittük neki.

Ahogy hittünk Skardelli Györgynek is (Budapesti Sportaréna), aki a bódét nem érezte problémásnak, a lépcső megbontását viszont nem tekintette a terv alappillérének, mondván, hogy anélkül is megáll az a lábán, sőt. Ha a művészettörténészek megkapják a lépcsőt egyben, valószínűleg zöld utat kap a projekt – ami amúgy már egyszer zöld utat kapott.

És hittünk Mányi Istvánnak (Páva u-i Holokauszt Emlékközpont), aki emlékeztetett arra, hogy a várban is bontottak el díszlépcsőt, de ez nem az az eset. Szerinte itt józan kompromisszum köttetett, a funkció kívánja az új lejáratot, és hosszas vívódás után született meg a jelenlegi változat. Amit engedélyeztek. Ha az idők során jobb idea pattanna ki a tervező fejéből, lelke rajta, de ne feledjük: végső soron a tervező kompetenciája a legjobb megoldás feltálalása.

A következő hozzászóló, Balázs Mihály erre (is) asszociálva emlékeztetett az alkotó sajnálatos magányosságára és magára hagyatottságára – reflektálva némiképp a tényre, hogy Karácsony Tamás láthatóan segítséget vár a szakmától. Továbbá sajnálkozott afelett, hogy már megint a kiadós zápor után ráncigáljuk magunkra a köpönyeget, és indítványozta, hogy a beszélgetés végeztével tüstént tűzzük napirendre a Nemzeti Múzeum felújítására kiírt pályázat programját, amit elhibázottnak tart. Nevettünk, pedig valójában nem viccelt.

A művészettörténész szekció makacsul visszatérő hivatkozására, miszerint anno egy átgondolt kompozíció született, amelyet épp szétrombolni készülünk, többen felhívták a figyelmet a funkció-, sőt paradigma-váltásra, a múzeum épületének, ill. kulturális szerepének módosulására. Az érvre, hogy Raffaello képeit sem pingálja át az utókor, logikusan következett a válasz: a festménnyel szemben az épület rendelkezik egy hátrányos tulajdonsággal, hogy tudniillik használni kell, méghozzá alkalmasint több száz évig, míg csak az atomvihar, vagy a cunami el nem választ tőle.

Elhangzott továbbá, hogy a sokat hivatkozott értéket teremtő műpártolók (Podmaniczky, vagy akár a Mediciek) adták a pénzt, és megbíztak az alkotó hozzáértésében – eszükbe sem jutott maguknak kezükbe venni az ecsetet, vagy a plajbászt. A mai építészeket láthatóan nem illeti meg ez a tisztelet – a jelenlévők közül sokan tudnak maguk mögött a közízlés, vagy a megfélemlített műemlékvédelem oltárán feláldozott, elvérzett terveket.

Kis Péter zárszóként egy retorikai fordulattal élve megemlítette, hogy irigyli Karácsony Tamást, hogy egy nagyformátumú megrendelővel egy jelentős kulturális projekt megvalósításán dolgozhat. Az imígyen megszólított „ünnepelt” pedig szerényen azon örvendezett, hogy milyen szép egyetértésben, egymásra figyelve, egymás érveit meghallgatva tudtak itt vélemények összecsapni.

És valóban. Egy másik galaktikából idetévedt utazó valószínűleg azzal az érzéssel rágcsálta volna a Nagy Bálint perec-művek sóval bőven átitatott produktumát, hogy pazar dolog lehet ebben az országban építésznek lenni. Ennyi kedves, okos, elmélyülten gondolkodó értelmiségi egy pincében – talán itt marad a közelgő választásokig. Ez utóbbi tételt kivéve igazat kell adnunk neki. Erre a pár órára jó volt építésznek lenni az N&N pincéjében.


a kiállítás megtekinthető: 2010 április 12-ig

N&n galéria - 1065 Budapest, Hajós utca 39.


vélemény írásához jelentkezzen be »