Terepszemlén - Szemere Pál Általános Iskola, Pécel II.

Az iskola vezető tervezőjével, Ekler Dezsővel Rubóczki Erzsébet készített interjút, majd ezt követően terepszemlét tartott, az Illeszkedés - a kortárs építészet utóéletével foglalkozó cikksorozat keretében.

Ha megnézi valaki a Budapest határában fekvő városka honlapját (www.pecel.hu), a kezdőoldalon, a város nevezetes történelmi épületeit felvillantó képsorban feltűnik a jelenleg PIOK (Péceli Integrált Oktatási Központ) Általános Iskola és Gimnázium néven működő intézmény épülete is. Ezt 2002-ben tervezte Ekler Dezső, az építése 2006-2007-ben folyt, a tanítás 2007. szeptemberében indult meg benne. A hatszáz általános iskolai diák számára tervezett, megjelenésében több, mint rendhagyó épületet akkor Szemere Pál Általános Iskolának hívták. 

Figyelmesen elolvasva a fenti pár mondatot, feltűnik, hogy a névváltozással együtt sajátos funkcióbővítés is történt. 2011-ben, alig három évvel az átadás után, egy gimnáziummal egészült ki az iskola: a város Ráday Pál Gimnáziuma – több mint kétszáz gimnazista, egy komplett gimnáziumi tanári kar, igazgatóval és adminisztrációval együtt – beköltözött az épületbe. A gimnáziumi osztályok a felsősök kissé szeparáltabban elhelyezkedő tantermeiben kerültek elhelyezésre, a felsősök pedig közelebb költöztek az alsósokhoz, míg a szaktantermeket (fizika, kémia, biológia stb.), illetve a tornatermet, és természetesen a közösségi- és közlekedőtereket (aula, folyosók, pihenők, iskolaudvar, illetve WC-k, mosdók) közösen használják. A változások érintették magát az épületet is, amely hirtelen „összezsugorodott”: az addig tágas épület egyszerre szűkösnek bizonyult.



Az általános iskolának jelenleg 23 osztálya és 600 diákja van, akik 25 tantermen osztoznak. Az általános iskolai felső tagozatosok helyére beköltöző gimnázium több mint 200 diákja 9 osztályba jár, és 13 tantermet foglal el. A PIOK főigazgató asszonya, Forgács Tiborné már az összevont iskola együttes vezetésére adta be a pályázatát, három évvel ezelőtt, így érthetően nincs tapasztalata a korábbi állapotról – mondja –, de úgy véli, hogy az épület általános iskolaként nem volt teljes mértékben kihasználva. „Nem véletlenül költöztettek bele akkor magánóvodát, kihasználtsági mutatói alacsonyak voltak.”

Ám egyben azt is elismeri, hogy most helyhiánnyal küszködnek. Arra a kérdésemre pedig, hogy vajon miért volt szükség erre az összevonásra, válasza egyértelmű: „Nem pedagógia-nevelési célok motiválták a fenntartót, hanem az a tény, hogy a gimnázium épülete olyan rossz állapotba került, hogy sürgősen másik helyet kellett találni neki. A nehéz anyagi körülmények között működő önkormányzat számára nem volt mindegy, hogy a gimnáziumi épület fenntartási költségeit nem kell tovább fizetnie és ilyen értelemben racionális döntést hozott. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb megoldás, bár lehet mellette érveket is találni” – teszi hozzá az intézmény vezetője. És sok igazság van abban, amit hallunk: a gimnazisták és tanáraik kulturáltabb környezetbe kerültek, hogy 6-tól 18 éves korig ugyanabba az épületbe, intézménybe járhatnak a péceli gyerekek, így erős közösségek, kötődések alakulhatnak ki, a különböző korosztályok megtanulhatnak egymás mellett élni, illetve hogy az általános iskolai és a gimnáziumi tanárok egymással szorosabban együttműködhetnek… „Nagyon sok erőfeszítésünk van abban, hogy a minket választó szülők megelégedésére dolgozzunk, melyet ékesen mutatnak tanulói létszámadataink. Örömmel hozzák hozzánk gyermekeiket, noha tudják, hogy sokan vagyunk, de mindezt felülírja szakmaiságunk… Az épület elhasználódását pedig próbáljuk lassítani, megóvni értékeinket, és örülünk annak, hogy van egy ilyen, tanulókkal teli, modern iskolánk. Azt hiszem, az országban nagyon sokan cserélnének velünk, még akkor is, ha kissé sokan vagyunk” – egészíti ki az eddigieket.

A helyhiány leginkább tornaórákat, illetve a gimnáziumi tanárok elhelyezését érinti. A PIOK a régi általános iskola különálló tornatermét használja, amelyben gyakran négy osztály tornázik egyszerre, s ez egészen bizonyosan gyorsítja az egyébként kisebb felújításon átesett, de a korszerűtől messze álló tornaterem amortizációját. Valamelyest csökkentik a tornaterem leterheltségét az udvari tornapályán, az alagsorban található két kisebb méretű tornateremben, a mozgásfejlesztő szobában, valamint az aulában megtartott „csendes órák”. A 22 gimnáziumi tanárnak kiutalt, hatalmas üvegfelületekkel határolt egykori rajzteremben az életet nagymértékben nehezíti építészeti terveken még szereplő, de végül az egész épületből lemaradt szellőzőrendszer hiánya. Ez elsősorban nyári napokon fájdalmas, amikor a külső árnyékolók nélküli ablakokon át áramlik be a meleg, és a hőmérséklet elérheti akár a 35 fokot is, és mindeközben a három hatalmas bukóablakból csak egyetlen egy működik – a másik kettő soha nem nyílt ki –, és az is csak résnyire.

Az aula és a hozzá kapcsolódó közlekedőrendszer az épület legtöbbet fotózott tere, tegyük hozzá, nem véletlenül, hiszen hallatlanul impozáns. Bárhonnan nézzük, a rámpáról vagy az emeleti pihenőről, a hatalmas tér nagyvonalúsága, a finoman lekerekített formák, a váratlanul felbukkanó, meglepő részletek hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. A szünetekben nagy benne a nyüzsgés, összetalálkoznak, jönnek-mennek, rohannak a kis emberek, felkanyarodnak a rámpára, átnyargalnak valamelyik lépcsőre és eltűnnek az enyhe ívű folyosón. Aligha tévedünk, amikor azt gondoljuk, hogy az aula és a hozzá kapcsolódó terek működését és áramlását az építész alighanem éppen így képzelte. Miként azt is, hogy az aula – mivel az épület programjába hely- és pénzhiány miatt nem fért bele egy színházterem –, mint az iskola legnagyobb közösségi tere, rendezvénytérként is működik majd. Így tervezte meg, az ehhez elengedhetetlen hangelnyelőkkel-hangfogókkal együtt. Az akusztikus álmennyezet itt is, és az ének-zene teremben is szerepelt a terveken, de menet közben, spórolásra hivatkozva, lehúzták a kivitelezendői listáról. Ezért ma az aula (és az ének-zene terem) olyan erősen visszhangzik, erősíti fel a zajokat és nyeli el a beszélt szöveget, hogy így nem alkalmas ünnepélyek, rendezvények, közösségi programok lebonyolítására. A közelmúltban az egyik Szemerés szülői bál bevételéből – közel egymillió forint értékben – elektromosan kezelhető sötétítő berendezést szereltek fel, amely enyhített ugyan a gondon, de a hangosítás ma is problémát okoz a rendezvényeken.



Az épület „lakói” a mai napig szembesülnek az építés közben egyre karcsúbbá vált költségvetés, illetve a nem megfelelő kivitelezéséből adódó kisebb-nagyobb problémákkal. Így a rosszul működő fűtéssel, a néhol csak bukóra vagy egyáltalán nem nyíló, télen viszont erősen húzó, árnyékolók nélküli ablakokkal, a termek padlózatába épített kábeldobozok lejáró, balesetveszélyessé váló tetejével, a falakon kb. két méter magasan elhelyezett, elérhetetlen konnektorokkal, a néhol veszélyesen megrepedő linóleumburkolattal, a könyvtár megrepedt falával, a folyosók dilatációs repedéseivel, a homlokzaton az átlyukadt Dryvittal és a felázások, fagyások nyomaival, a néhol lemaradt falszigeteléssel, a vízelvezetés problémáival…

A közösségi épületek sokat elárulnak az őket létrehozó közösségek állapotáról; nem csak azok anyagi helyzetéről, de szellemiségéről is. Ez utóbbi szempontból a város kiválóan vizsgázott, határozottan vállalkozó szelleműnek bizonyult, amikor az impozáns méretű, szokatlan tömegű épületet engedélyezte. Hogy az nem teljesen úgy és abban a minőségben épült meg, ahogy a terveken szerepelt, most szenvedi meg az épület, és az elmaradt, lemaradt részletek pótlása, a hibák kijavítása most ró nagy anyagi terhet az iskola működtetőjére és vezetésére, akik komoly erőfeszítéseket tesznek egyrészt az épület állagának megóvására, másrészt az iskola évek alatt kialakult jó hírének megőrzésére.



A péceli iskola épületét bemutató két írásunkban leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy egy kortárs épület terve, annak megvalósítása, illetve működése, működtetése együttesen hogyan befolyásolja annak utóéletét és megítélését. Mi történik, ha megbillen a részek közötti balansz, ha például hibázik a tervező, vagy „alulteljesít” a kivitelező, vagy a használatában következik be változás? És ha bármelyik bekövetkezik, ennek meddig és milyen mélységben érezni az utórezgéseit, és kinek kell a végén kifizetnie a révészt? Mennyire „magánügy” az építész nekikeseredettsége, vagy „közügy” a jelenlegi fenntartóra/üzemeltetőre nehezedő, örökölt teher? S miképpen „hullik vissza” mindez az épületre? Minden történet egyedi, és egyedi tanulságokkal is szolgál, ami mindegyikben közös, az a szereplők felelőssége.

Rubóczki Erzsébet, Molnár Szilvia

 

Tervező: Ekler Dezső DLA – Ekler Építész Kft.
Építész munkatársak: Boczkó ÁkosSzcuka AttilaSzögi István
Tervezés: 2002.
Kivitelezés: 2006 - 2007.
Megrendelő: Pécel város Önkormányzat Polgármesteri Hivatal

Jelenlegi fenntartó: Klebelsberg Intézményfenntartó Központ Gödöllői Tankerület
Üzemeltető: Pécel város Önkormányzat Polgármesteri Hivatal

(Az írás az NKA Építőművészet és Örökségvédelem Kollégium 3232/95 kódszámú, Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletéről című pályázat támogatásával készült. Pályázat száma: 3232/00120)