Sziklakorona: Junya Ishigami 2019-es londoni Serpentine Pavilonja

A londoni Kensington Gardens park zöld gyepén áll egy kis ideiglenes pavilon, ami hol kődombként, hol pillér rengetegként mutatja magát az arrafelé sétálóknak. Az alkotást Junya Ishigami tervezte: sziklaként, barlangként és erdőként is utalnak rá a különböző írások.  

A műemléki védettséget élvező Serpentine Galéria ékszerdoboznyi kiállítóhelyének (tervezte: James Grey West 1933-34) tőszomszédságába elsőként 2000-ben terveztek ideiglenes pavilont, amelynek építészeti programja egyszerű: kis alapterületű fedett-nyitott hely tervezése a feladat, amely tematikus beszélgetések, művészeti események és egy kisebb büfé befogadására alkalmas. A téralakítás júniustól októberig látogatható, utána lebontják és helyére visszakerül a szép zöld gyep. Az építészeti beavatkozás mégis nagy hatású. A pavilon ugyanis tematikus állítás az építészetről, olyan nyitott lehetőség, amely éppen a funkció egyszerűsége és az építmény ideiglenes jellege miatt alkalmas arra, hogy ikonikus állításokat fogalmazzanak meg általa. Ez is a célja.

A galéria művészeti igazgatója Hans-Ulrich Obrist építészek és művészeti tanácsadók segítségével választja ki azt a különleges tehetségű építészt, akinek ez a munka az első, de remélhetőleg nem az utolsó alkotása az Egyesült Királyságban. Így a pavilon tervezésére elsőként Zaha Hadidot kérték fel 2000-ben, neki haláláig további három munkája épült meg Londonban: 2005-2011 között az Aquatics Center, 2010-ben az Evelyn Grace Academy iskola és 2013-ban az említett galériához nagyon közeli Serpentine Sackler Galéria téglaépületéhez csatlakozó ikonikus bővítés. (alkotótárs Patrik Schumacher)




Az illusztris tervezői névsor láttán (pl. Daniel Liebeskind, Toyo Ito, Oscar Niemeyer, Alvaro Siza, Eduardo Souto de Moura, Rem Koolhaas, Frank Gehry, SANAA, Jean Nouvel, Peter Zumthor, Herzog & de Meuron, Sou Fujimoto, Smiljan Radic, BIG, selgascano, Francis Kéré, Frida Escobado) nyugodtan állítható, hogy a válogatás inspiráló módon alakítja az építészetről való közgondolkodást. Innovatív szerkezettervezők, képzőművészek és tájtervezők is aktív tervezői a pavilonnak, így a Herzog & de Meuron építésziroda Ai Weiwei képzőművésszel együtt jegyzi a 2012-es pavilont, Olafur Eliasson képzőművész (akinek éppen most nyílt kiállítása a Tate Modern Gallery-ben) tervezte a 2007-es beavatkozást, míg 2011-ben Peter Zumthor Piet Oudolf tájtervezővel együtt készítette el Hortus Conclusus című helyet. A pavilon felvállaltan és szándékoltan az innovatív szemléletű kortárs építészet kommunikációját szolgálja és persze közreműködik az építész sztárcsinálásban is, hiszen akit a neves kurátorok felkérnek tervezésre, arra a szaksajtó a világ minden részéről odafigyel.

Az idei felkért, 1974-es születésű japán Junya Ishigami számára a központi kérdés mindig az épített környezet és a természeti környezet közötti viszony megjelenítése. A korábban a SANAA építészirodában, majd 2004-től saját alapítású építészirodájában dolgozó tervező alkotásaiban ennek a viszonynak a megjelenítése a kiindulás és korántsem korlátozódik sem anyaghasználatra, sem a természettől átemelt szerkezetek, megoldások adaptálására, analógiák létrehozására. Az építészeti felvetés legalább ennyire költői is: a fantázia felélesztése, inspiráció, elgondolkodtatás és a gyönyörködtetés is cél. Budapesten a 16. Nemzetközi Építészkongresszuson tartott előadásában is azok a képek domináltak a projektek bemutatása során, amelyekben az építészet a természeti környezet új helyzetben történő megtapasztalását segíti elő. Tochighiban lévő szállodabővítése kapcsán egy áttelepített erdő fái között kialakított, mesterséges vízfelületekben tükröződő felhők nyűgöztek le, a Groot Vijversburg előadóterméhez vezető ösvény kialakítása során a föld rétegzettségének megjelenítése maradt fontos emlék. A megépített útvonalra felfűzött természeti élmény, úgy is mint megtapasztalható téri dramaturgia minden alkotásában megjelenik.




A londoni Serpentine Pavilon súlyos, 61 tonnás tetőszerkezete is többféle nézetből igen eltérő hatást kelt a pavilonhoz való közeledés során. Néha csak a kőtető látható, amely már már érinti a park füvét. Más helyzetből nézve azonban karcsú oszloperdőbe kerülünk és a látogatók a szerkezet filigrán jellegén vagy a 106 tűhegyes oszlop elhelyezésén gondolkodnak. Az angliai Cumbria területről származó palával, annak nyers, kevéssé megdolgozott lapjaiból egymásra rakott  hullámzó felület így egyszerre kőszikla, amelynek tulajdonképpeni barlangterében jár a látogató, de az oszlopos belső tér felől nézve megkövült lombkorona is. Az alkotás költői felvetése, az eddigi életmű által megtámogatott sokféle értelmezés és a pavilonról készült professzionális fotográfiák az idei Serpentine Pavilonnak méltó helyet biztosítanak a korábbi alkotások sorában.

A helyszínen járva, leülve a belső térben majd a park padjaira számomra mégsem vált lenyűgöző helyélménnyé a pavilon, nem indította be a fantáziámat. A személyes észlelés megemlítése két szempontból tartozik az épületbemutatóhoz. Elsőként is, a pavilon használói, látogatói nemcsak építészek, hanem turisták és helyiek is, akik számára nem feltétlen adott építészeti tudás a mű értelmezéséhez. Az épület vagy hat rájuk és akkor sikeresen érvel a kortárs építészet fontossága mellett, vagy szinte láthatatlan marad. Másfelől ritka az olyan alkalom, amikor a kiállított építészeti alkotás 1:1-es méretben élhető meg, és csak ebben az esetben van mód kritika tárgyává tenni magát a téri hatást. Ez ebben a kurátori felvetésben különleges lehetőség. Az egy az egyben megépített egyedi műalkotás sajátos kortárs építészeti reprezentáció, ami a parkot is átértelmezi, kiállítótérré emeli. A helyre évek óta visszajárók pedig megtapasztalhatják az építészeti téralakítás határtalan gazdagságát, az egyazon válaszra adható többféle jó válasz érvényességét.



Somogyi Krisztina