Notre-Dame-rekonstrukció: Miért a divatcégek?

A hétfőn a lángok martalékává vált Notre-Dame tragédiája után nem telt el pár óra, hogy a leggazdagabb francia családok szinte egymással versengve ajánlották fel adományaikat a világ leghíresebb gótikus katedrálisának felújítására. A világhírű divatmárkákat tulajdonló Pinault-család 100 millió eurót (azóta duplázott, 200-at), az Arnault család és az LVMH divatcég 200 millió eurót adományozott, hozzájuk csatlakoztak a kozmetikai óriáscég, a L’Oréal örökösei, a Bettencourt-Meyer-család. Pusztán az ő felajánlásukkal tehát már 500 millió eurónál járunk.

Miért van az, hogy a szépségipar nagyjai és a luxusmárkák tulajdonosai azok, akik elsőként adakoztak? Francois Pinault, a világmárkákat tulajdonló holding tulajdonosa, nem mellesleg a világ egyik legnagyobb műgyűjtője tette az első felajánlást, nemzeti drámáról, tragédiáról beszélve. A következő a milliárdos Arnault család volt, szintén luxusmárkák tulajdonosa.

Tágabb kontextusba téve a kérdést, miért, hogy a nagy divatházak, ékszerházak és luxusmárkák tulajdonosai érdekeltek leginkább építészeti értékeink megóvásában, illetve a kortárs műgyűjtemények, múzeumok létrehozásában, ezáltal támogatva a kortárs építészetet? Túl az adakozáson, milyen szándék vezérli őket? Brandépítés?  Médiaszereplés? Divat? Trend? Az elit műgyűjtő, művész körökbe való bekerülés vágyott lehetősége? A kreativitás színtereinek eltolása, áthelyezése? Netán szimpla versengés a holdingtulajdonosok között, kinek van nagyobb gyűjteménye? Egy titkos, meg nem valósult álom kompenzálása, egy óriási szerelem? „Ha nem szeretném a művészetet, szülőhazámban, Bretagne-ban maradtam volna” — nyilatkozta egyszer Pinault a Le Monde-nak, mintha ez a néhány mérföld lenne az, amely elválasztja gyermekkora világát, a trévérieni farmokat a kortárs művészet legnagyobb gyűjtőinek szigorúan zárt világától.


 

Mindenesetre, ha a „mindkét fél jól jár” helyzetre azt mondják, win-win szituáció, akkor ez háromszoros win. Nyer ugyanis a kortárs művész, akinek nevét szélesebb körben megismerik és olyan rétegekhez is eljut, amelyekhez a művészet hagyományos kommunikációs csatornáin nem jutna el. Egy tőkeerős holding vagy divatház bátrabban be tudja vállalni műveit, akkor is, ha a művész kezdő, még nem olyan ismert, vagy kísérleti jellegűek az alkotásai. (Ezt egy kereskedelmi alapon működő galéria nem minden esetben tudja megtenni.) Nyer a milliárdos és a divatcég, mert a kortárs művészet támogatójaként társadalmi szerepvállalása révén nem pusztán üzletemberként vagy pénzmogulként, de mecénásként, a művészet felkarolójaként tekintenek rá. Ráadásul az időszakos, projektszerű, egy-egy művészhez vagy művészcsoporthoz kötődő támogatás révén a cég folyamatos médiafigyelemben részesül ellentétben egy „sima” intézményi támogatással, ami nem képvisel olyan hírértéket. És nyer a közönség is, a fogyasztó, mert a divatmárkák révén annak használói által olyan rétegekhez is eljut a kortárs művészet, melynek képviselői inkább járnak luxusüzletbe pénzt költeni, mint tárlatra vagy múzeumba, szimpla fogyasztási igényeik és társadalmi hovatartozásukat kifejezésén túl azonban így az az érzésük is meglehet, hogy a művészetet támogatják. Némi malíciával (vagy szociális frusztrációval) mondhatnánk, a sokszor indokolatlanul drága, mesterségesen márka- és öngerjesztett divattárgyak vásárlásával tulajdonképp műtárgyakat, híres művészek alkotásait is megvásárolják, ezáltal egyfajta társadalmi tudatot is vesznek a pénzükért. Így tényleg mindenki jól jár.


 

Itt van például a 90 éves sztárépítész, Frank Gehry tervezte Louis Vuitton Alapítvány múzeuma, Párizs extravagáns épülete, mely imbolygó vitorlás hajóra, hatalmas jéghegyre emlékeztet. A színpompás épület jól tükrözi a Fondation Louis Vuitton szellemét: egyedülálló, kreatív, újító. Az üveg használatával légiességet, világosságot kívántak adni a konstrukciónak, mindezt úgy, hogy tökéletesen illeszkedjen a Bois de Boulogne 19. századi parkjához. Az Eiffel-torony és a La Défense negyede között elhelyezkedő épület teraszairól egyedülálló kilátás nyílik Párizsra. A múzeum 12 ezer négyzetméternyi területén 11 galéria várja a látogatókat.


 

Persze a Louis Vuitton márka tulajdonosa sem azonnal múzeum létrehozásával kezdte divat és művészet kapcsolódását. Először a táskákhoz nyúltak hozzá, amikor kilenc művészt, köztük az építész-formaművész Zaha Hadidot kértek föl arra, hogy értelmezze újra a táskákat. Akár képzőművészet és dizájn, akár üzlet és kreativitás házasságaként értelmezzük az akciót, láthatunk egyfajta jól felépített, kidolgozott stratégiát.


 

Vagy itt van Pinault, aki nemcsak Franciaország, de a világ egyik legnagyobb műgyűjtője, a Collection Pinault alapító tulajdonosa. (Jegyezzük meg, a Collection Pinault nem alapítvány, szigorúan magáncégként működik.) A mágnás óriási kortárs gyűjteményének már az ezredfordulón szeretett volna múzeumot, 2001-ben ki is írták a tervpályázatot az épületre, melyet a természetközeli szemléletéről és minimalista stílusáról ismert világhírű japán építész nyert. (Tadao Ando már több ízben bizonyította, mennyire érti és érzi képzőművészet és építészet találkozásában rejlő lehetőségeket, eklatáns példája ennek a Japánban található Monet-múzeuma vagy legutóbb a Bécsben, szintén a Monet-kiállítás mellett található grúz festő, Niko Pirosmani oeuvre-je előtt tisztelgő gyönyörű, kék rózsákból és üvegből álló asztala.)

Pinault szinte már két évtizede álmodozik vagy inkább vív közelharcot a párizsi hatóságokkal azért, hogy nagyszabású gyűjteménye végre otthonra találjon Párizsban, ám az évek során az adminisztratív és környezeti szempontokat túlhangsúlyozó akadálygördítésből elege lett, s gyakorlatilag Olaszországba tette át gyűjteményét, a velencei, XVIII. századi Palazzo Grassiba, melyet a Pinault Collection olaszországi filiáléja kezel. (Egyébként az üzletember a Palazzo Grassi SPA nyolcvan százalékos tulajdonosa.) Ám itt nem állt meg a terjeszkedéssel, a Dogana, az egykori velencei vámház kortárs művészeti központtá alakítására kiírt pályázaton már a Palazzo Grassi intézményi hátterével és Tadao Ando építésszel indult, majd meg is nyerte, olyan nagypályás játékosokat utasítva maga mögé, mint a Guggenheim Alapítvány Zaha Hadiddal. A Le Monde egyik cikke szerint ezt állítólag még mindig nem adta fel, a cikk a 2019-es évet jelölte meg a múzeum létrejöttéül. Erősen úgy fest azonban, hogy idén Pinault-nak nem múzeuma lesz Párizsban, hanem egy félig romjaiba zuhant, felújítandó Notre-Dame-ja.

Képzőművészet és divatipar találkozását tovább sorolhatnánk, a világhírű luxus óramárkát jegyző Cartier már a 2000-es években graffitiművészeket hívott meg, s műveiknek külön székházat terveztetett a párizsi sztárépítész Jean Nouvellel. A Boulevard Raspail-ra néző épület üvegfalát a projektnek szentelték.


 

A szintén Pinault érdekeltségébe tartozó Yves Saint Laurent márkanév is sokat forgott művészeti berkekben. A divattervező és társa alapította Pierre Bergé – Yves Saint Laurent Alapítvány 2004-ben egy párizsi nagypolgári sarokpalotát (nem messze a Louis Vuitton központjától) nyitott meg a közönség előtt kiállítások rendezésével, projektek támogatásával. A divattervező 2008-as halála után árverést rendeztek a gyűjteményből a Christie’s-nél, számos addigi aukciós rekordot megdöntve, a 342 millió eurós bevétellel a legdrágábban aukcionált magángyűjtemény címét kiérdemelve. A kollekcióból Piet Mondrian egyik festményét, amely a divattervező több ruháját is ihlette, a Jean Nouvel tervezte Abu-Dzabi Louvre gyűjteményébe vette meg az a francia kulturális fejlesztőiroda, amelyet az épülő múzeum felfejlesztésével bíztak meg.


 

Nagy divatházak és a kortárs művészetek találkozójára szép számmal találunk további példákat, a Chanel, a Prada, a Trussardi szintén él a cross over ezen lehetőségével, de a reptéren, az Andrássy úton is beleütközünk a Freyville karkötőibe, nyakláncmedáljaiba vagy sáljaiba, melyek Hundertwassert gyönyörű színei és formái előtt tisztelegnek, vagy az Illy összetéveszthetetlen formájú kávéscsészéibe, rajtuk a kortárs képzőművészek alkotásaival. Mára tulajdonképpen a trendin, a sikken túl tulajdonképpen egyfajta társadalmi elvárás is, hogy aki teheti, karolja fel a művészetet, emelje szélesebb társadalmi köztudatba, ezzel új rangot adva neki s talán csökkentve a művész és az üzleti világ közt sokáig tátongó, fájdalmas távolságot.


 

A kortárs művészet támogatása, beemelése a divat körforgásába tehát már az ezredforduló óta trend, s az üzleti és médiaszempontokon, illetve a társadalmi szerepvállaláson túl nyilván a kreativitásnak is újabb teret nyit. Persze mondhatjuk erre, hogy a divat maga is a kreativitás terepe, s bizonyos szinten — ezen a szinten művelve — maga is művészet, annyira nem meglepő hát, ha további felületek között jön létre interakció, újabb és újabb értelmezési rétegeket adva divatnak, képzőművészenek, kreatív üzleti szférának egyaránt.

Kozár Alexandra