Menni vagy maradni?

„Kicsit ámultam, hogy milyen könnyen mondott le a magyar építészeti közélet a hungarikumnak számító élő építészeti formanyelv  kiteljesítéséről egy színtelen-szagtalan germanikum, a funkcionalista modernizmus kedvéért.” Sánta Gábor írása.

Szerkesztői bevezető
Április hónapban évfolyamtalálkozónk lesz. Sok emberrel huszonöt éve – a diploma óta - nem találkoztam, hiába éltünk egy városban. Páran közülünk már sajnos nem lehetnek itt, és vannak, akik valahol a nagyvilágban próbálnak szerencsét. Sánta Gábor most Mauritiuson él. Megkértem őt, hogy küldjön nekünk beszámolót, írja meg, hogy milyen építésznek lenni egy mesebeli szépségű kis szigeten, ahová – ha tehetik - inkább nyaralni mennek az emberek, nem dolgozni. Gábor „nem-hivatalos” és „nem-szakmai”, hanem nagyon is személyes hangú leveleket küldött vissza, s ezeket tesszük most közzé kicsit gondterhelten, mert az epiteszforum.hu kategóriáinak egyikébe se akar beleférni az, amit ír. Szerencsére.

Olvasva a napi híreket, amúgy egy tökéletesen abszurd, kicsi és zárt világ vesz körül bennünket, s sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire abnormális és torz az, amire nap mint nap rákattintunk, elolvasunk, megnézünk. Sánta Gábor építész humorral és gondolatokkal teli, nem-építészeti írásai egy pillanatra kizökkentenek, megállítanak és a világ amúgy nagyszerű tágasságának érzetével töltenek el: a szórakoztató és pontos leírások mögött egy építész igaz, belső útkeresése ez. Remélem - ha már élete következő részét utazással akarja eltölteni – továbbra is megosztja majd velünk élményeit és gondolatait. [perika – a szerk.]


„Ötven-egynéhány éves vagyok.
Elértem, hogy ura vagyok a szónak,
elértem hogy ura vagyok a szónak.
Ötven-egynéhány éves vagyok,
mestere az igazság kimondásának.
De a megbocsátó hallgatásnak még nem.”
Oláh Andor: Tükör
 
 

 

1984-ben végeztem a Műegyetemen és sokáig fel sem merült bennem, hogy ne Magyarországon éljek halálomig. Még nem vagyok ötven-egynéhány éves, de hamarosan annyi leszek. Építésszé érésemet nem az egyetemi tanulmányaim befejezéséhez kötöm, hanem Csete Györggyel való közös munkámhoz, aminek révén harmincévesen világhírűnek tekinthettem magam, a Velencei Építészeti Biennále 1990. évi kiállítása, a L’Architecture d'Aujourd'hui 1991 áprilisi számában Sulyok Miklós írása, egy - a magyar organikus építészetről szóló - amerikai kiadású könyv Jeff Cook tollából és a japán Wind c. folyóiratban Kio Matsumoto és Nikl Mária cikke révén. Érdekes módon ez az ígéretes indulás nem hozta meg számomra egy folyamatosan felfelé ívelő tervezői pálya kiteljesedését, bár az is igaz, hogy megfogadtam Frank Lloyd Wright tanácsát, melyet a Testamentumban adott a fiataloknak:

Soha ne pályázz, a zsűri maga a középszerűség.

Sajnos annyira már nem voltam következetes, hogy zsűritagságot ne vállaljak olykor-olykor, de az ott tapasztaltak fényében mondhatom, hogy F. L. Wrightnak bizony igaza van. Alkotói pályám húsz éve alatt megépítettem néhány visszhang nélkül maradt középületet, köztük olyanokat is, melyek felülmúlták a pályám kezdetét jelentő balatonszentgyörgyi Gulya-csárdát. Kicsit ámultam, hogy milyen könnyen mondott le a magyar építészeti közélet a hungarikumnak számító élő építészeti formanyelv  kiteljesítéséről egy színtelen-szagtalan germanikum, a funkcionalista modernizmus kedvéért.

Szép lassan eljött az az idő, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy az az építészeti eszköztár, amit anyanyelvi szinten beszélek, teljesen érthetetlenül hangzik saját hazámban. Egy évvel ezelőtt hosszabb utazást tettem Kambodzsában és onnan már azzal az eltökéltséggel tértem haza, hogy mihamarabb újra elutazom, és mindenképpen Magyarországtól kelet felé eső országba indulok. Tervem az, hogy a még hátralévő éveket úton töltöm. Úticélom végállomása Délkelet-Ázsia, de már Törökországtól keletre bárhol jól érzem magam. Magyarországon sajnos már nem.

Jelenleg Mauritiuson élek, Gaetan Siew úr, az UIA jelenlegi elnöke meghívására érkeztem ide. Alkalmazásom egy francia befektetéshez kötődik, a Sofitel szállodalánc második mauritiusi épületéhez a sziget déli részén, Bel Hombre-ban. Irodánk Gaetan Siew úr nemzetközi értelemben vett jó híre ellenére sem kizárólagos jogú építészként dogozik a projekten, a koncepciót és a tenderterveket a thai Lek Bunnag jegyzi. Nem hallották még a nevét? Sajnálhatják.

Lek Bunnag a ma élő varázserejű építészek között az egyik legjobb, és ezzel az állítással nem mondtam nagyot. Hogyan hogyan nem, ő is a középkori khmer építészetet tartja a saját építészetében annak a bővizű és kimeríthetetlen forrásnak, amit érdemes ma is viszonyítási alapnak tekinteni. Áll már egy szállodája Mauritiuson, a mintegy tíz éve épült Oberoi.

Jelen János úr, az Angkor Alapítvány elnöke azt tanácsolta nekem, amikor Siem Reap-ban időztem, hogy sétáljak körbe egy korai órán indulva Angkor Thom külső falán, az épületegyüttest övező négyzet alakú erődítésen, és sok mindent meg fogok érteni. Úgy is történt. Ez egy tíz kilométeres séta, a száraz évszakban már kora reggel jó meleg van, délben kifejezetten nagy a hőség. Délután bágyasztó, fülledt forróság. Nem siettem, volt időm gondolkodni. A fal, amelyen álltam úgy hétszáz éve épült, nyílegyenesen, a négyzet egy-egy oldala pontosan a főbb égtájak felé tájolva. Miért ilyen nagy, miért ilyen konokul egyenes, hogy-hogy mégsem nyomasztó, honnan az a végtelen elegancia és nagyvonalúság, ami olyan, mintha hűvös, tiszta vizet innék a forróságban, ami körülvesz? Ilyesféle kérdések jártak a fejemben. A fal külső oldalán a víztározó árok, ami minden khmer templomhegyet körülvesz, a Tejóceánt szimbolizálja. Lassan-lassan felderengett a válasz. Az ázsiai esőerdők nem barátságosak. Lázak hordozói, mérgek tározói, kígyók, vad majmok, mérges pókok a lakói. A nyílegyenesen húzódó fal és a mitikus vizesárok elválasztotta a rendet a káosztól. A fák, mint ostromló sereg vették körül Angkort, a várost és annak szívét, Angkor Thomot is, VII. Jayavarman király székhelyét. Éreztem a fák éhségét, ahogyan közülük egy-egy megkapaszkodott az évszázados falakon, rombolva, szétfeszítve a köveket, mint egy igazi ostromban, csak itt a fák miénktől eltérő időszámítású, lassú mozgása adta a mozdulatlanság illúzióját nekem, a hamari népből való emberízinknek. Gigászok építettek ilyen eltökélten, koncepciózusan, vagy egyszerűen csak az orruknál valamivel messzebb látó, bölcs emberek?

 

 

 

Mauritius egy igen-igen apró sziget az Indiai-óceán Madagaszkárhoz közel eső részén. Ez a közelség is viszonylagos, ezer kilométer. Magyarország egy megyéje akkora, mint itt az egész ország. Port Louisban, a fővárosban dolgozom, Flic en Flac-ban, a nyugati parton épült üdülőfaluban lakom. Esténként az óceán partján sétálok. A szárazföldön emberek tanyáznak, családok pihennek, imádják a tengerparti piknikezést, a beach barbeque-t, a parti hússütést. A tengerpart éppen olyan mint a filmekben, fehér homok, kékeszöld tengervíz, napfény. Naponta többször esik az eső, hevesen de rövid ideig, aztán kisüt a nap és minden gőzölög. Az eső is meleg, ha fürdök a tengerben eső idején, körülvesz a víz mindenféle formája, pára, permet, tengeróceán, - langyosan simogató érzés. A tengerpart tele van korallal, a törmeléket a víz kihordja a partra, vigyázni kell hova lép az ember, mert élesek és hegyesek a korall összetört darabjai. A víz alatt a sziklákon szintén korall tenyészik, ott még élő állapotban, szúrós, erősen távolságtartó életforma. A parton azonban vannak homokos szakaszok is, nagyon népszerű a fürdőzés, nem csak a turisták körében. Úgy egy kilométer mélyen a víz még sekély, és azon a távoli vonalon már összefüggő gátat alkot a korall, a nagy hullámok ott megtörnek és a partra már csak szelíden ringatózva érnek el. A tenger nagyon vonzott, amióta csak ideértem. Eleinte csak néha fürödtem egyet-egyet, féltem a korall között lépkedni vagy mélyebbre beúszni, nehogy megszúrjon vagy nem is tudom miért? Általában hanyatt fekve lebegtem a víz színén és bámultam a felhőket és a napfényt.

A hetedik héten megfordultam, arccal lefelé és lemerültem a víz alá. Vásároltam egy úszószemüveget és egy búvárpipát, és minden áldott este sötétedésig bámultam azt mikrovilágot, ami a korallon él. Színes halak, foszforeszkálók, sárgák, fekete-fehér csíkosak, barna testű, sárga szemű harcias kis törpék, amik egyenesen az arcomnak úsztak mindig, úgy kellett őket elhessegetnem. Egészen apró, fekete halak, amik rajban úszva bujkáltak a korall és a vízinövények között. Mindez derékig-térdig érő, kristálytiszta vízben. Az élő korall fehéren ragyog, a már elhalt felület zöldessárga, mindenféle moszatokkal benőve. Itt-ott egy-egy sötétlila szúrós pamacs, mint a szamárkóró nagyra nőtt virága. Minden éles, szúrós, bármihez hozzáérsz gyulladt, duzzadt nyomot hagy a bőrödön, ami csak lassan gyógyul. Lenyűgözött ez a sok négyzetkilométeres, jól berendezett akvárium. Horizontális világ, nagyon gazdag és változatos életformákkal benépesítve. A kíváncsiság persze nem hagyott nyugodni, milyen lehet vajon mélyebben? Ahogyan már írtam, a nagy hullámok kint a parttól pár száz méterre megtörnek és csak szelíden érnek ki a partra. Amikor ciklon tombolt, a nagy hullámok egyszerre csak nagyon nagyok lettek és a partra is jutott még az erejükből. Úgy képzeltem, hogy ott olyan lehet a korall, mint egy kis gát és megszűri, lecsendesíti a tenger mozgását. A korallt is barátságos kis bozontos ágacskáknak képzeltem, törékenyeknek és meghatóaknak. Az ember nem érzi meg a dolgok erejét, amíg meg nem tapasztalja.

 

 

 

Feltettem magamban, hogy kiúszom a nagy hullámokhoz, vajon mi lehet ott és azon túl? Nézegettem a halakat és úsztam kitartóan. A víz csak nem mélyült, már messze elhagytam a partot és még mindig csak derékig ért, aztán mellig, a halak egy kicsit nagyobbak lettek, és az áramlás is erősebb. Egyelőre árral szemben haladtam, és lassan már közelinek tűntek a hullámok is. El is ért egy-egy hullám, ami persze jól belecsapott a búvárpipámba, úgyhogy azt kiköptem, ott fityegett az úszószemüvegemre akasztva, és elkezdtem küzdeni a hullámokkal. Szép idő volt, csendesnek tűnt a tenger a partról. Csak hát Madagaszkár ezer kilométer és addig egy folyamatos, dinamikus felület az óceán, ami körbeveszi a mi csöpp kis szigetünket, aminek épp csak a csúcsa ér ki a tengerből. Amikor megfordult az áramlás és húzott magába az óceán, akkor megértettem, hogy miben is áll a korallzátonyok lényege.

Mauritius egy vulkanikus hegy, ami a tengerfenékről emelkedik a felszínig és meredek a partja. A korall úgy telepszik rá, mint egy fodros gallér, azért olyan sekély a víz sokáig. Ez a gallér is több ezer éves, erős és vastag, de mégsem kőből való. A peremén megtörnek a hullámok, a szélén sötétkék mélység tátong, és igen erős a turbulencia. Elkaptam egy jelzőbóját és úgy csüngtem a semmi peremén mint egy ázott kis egérke. Bámultam az alattam tátongó mélykék vizet és arra gondoltam, hogy ilyen szépet még az életemben nem láttam. Aztán egy hullámheggyel megpróbáltam visszaevickélni a part felé áramló vízbe. Nem volt kézenfekvő, hogy könnyedén sikerülni fog. Mindent összevetve, a térélmény ugyanaz, mint Angkorban a külső falon: a rendezett és elfogadható, élhető világ és az őrjöngő, teremtő káosz határán egyensúlyozva állni, úszni, sétálni, csodálkozni. Mindez persze olyan, mintha nem is az építészetről beszélnék, pedig igen.

Bunnag úr koncepciója a tengerpartra épült szálloda telepítésére igen egyszerű, mint minden zseniális gondolat. A partra sodort koralldarabok esetlegességével elszórt villák teljesen egynemű, tört-fehér terazzo felületekkel, belső udvarokkal, felülvilágítókkal és egy nagyvonalú, az ázsiai városrendezők szigorúságával megtervezett park és a közösségi épületek együttese. A fehér homok a legtöbb átjárható épület padlója is, esti kivilágításban ez a homok a fényt hordozó reflexiós felület. A közösségi épületek körül a Tejóceánt idéző medencék és négyzetes alaprajzú, magas sövényekkel határolt udvarok. Mindez a szövevényes mikrokozmosz egy hatalmas óceán partján áll majd, ami valóban élő, mitikus víztömeg. Aki valóságban látta, az tudja miről beszélek. A tenger az élet forrása, a teremtő Isten arca, az Eget tükröző örökké mozgó felület, az őskáosz, amiből a Világ képe feldereng.

 

 

A tenger maga is modell - a világmindenség modellje. S valahogy azt érzem, hogy ez az az építészeti anyanyelv, amit én is beszélek úgy-ahogy.

Mauritius, 2009. virágvasárnap                               

Sánta Gábor