Globális Metabolizmus - Az építészeti Metabolizmus múltja, jelene és jövője (11.)

Nyilas Ágnes cikksorozatának 11. részében a japán metabolizmus nemzetközivé válását mutatja be, elsősorban Kenzo Tange, Kisho Kurokawa és Kiyonori Kikutake közel-keleti, illetve afrikai nagy projektjein, valamint Arata Isozaki munkáin keresztül, kitérve a metabolista elvek megjelenésére a későbbi évtizedek építészeinek alkotásaiban is.

Az 1973-as olajválság az energiaszükséglete nagy részét export útján fedező Japán gazdaság számára a háború utáni legnagyobb csapást jelentette. A krízis jelei az építőiparban is azonnal megnyilvánultak. A Metabolisták nemzetépítő törekvései teljesen a háttérbe szorultak, és ebben az új szituációban még Tange is – akit pedig a 60-as években „a nemzet építésze”-ként tartottak számon – egyre kevesebb megbízáshoz jutott. A hazai érvényülési nehézségek és az egyre gyorsuló globalizáció végül a határon túli „terjeszkedésre” ösztönözte a Metabolista építészeket. Mindehhez hozzájárult még a közép-keleti és afrikai országok egyidejű függetlenedési hulláma. A „folyékony arany”-nak köszönhetően újonnan alapult arab országok a modernizáció és a nemzetépítés jegyében előszeretettel bíztak meg tapasztalt külföldi építészeket városaik újjáépítésére. A japánok udvariassága, valamint a tisztelet elvén alapuló arab kultúra ösztönös megértése és elfogadása különösen jó benyomást tett az arab vezetőségre. Az arab országokkal való kapcsolatteremtést a biztos olajforrás reményében a japán kormány is támogatta, minek következtében az építészet is az „olaj-diplomácia” tárgyává vált. Tange új irodája, az angol elnevezésű és angol nyelven dolgozó URTEC (urbanist+architect) például a 70-es évek derekán magbízásai nagy százalékát a Közel-Keletről kapta, de a Metabolista csoport többi tagja is nagyrészt külföldi megbízásokból élt.

Tange a Közel-Keleten és Afrikában

Az újonnan alapult közel-keleti országok nemzetépítő törekvései tökéletes összhangban álltak Tange nagy léptékű ambícióival. Első megbízása a Szaúd-Arábia Rijád sportkomplexumra szólt, egy stadionnal, egy sportcsarnokkal, egy uszodával és egy atlétikai csarnokkal. A szaúdi királyt a tokiói olimpiára tervezett Yoyogi Nemzeti Stadion bűvölte el: Tange ennek köszönhette a megbízást. Az 1973-as negyedik arab-izraeli háború miatt azonban a projekt megfeneklett. A Rijád sportkomplexumot számos más, Szaúd-Arábián kívüli megbízás követte, köztük a kuvaiti nagykövetség épülete Tokióba, a Kuvait Sport Város az 1974-es arab játékokra, vagy az új kuvaiti nemzetközi repülőtér. (Az utóbbi egy repülőgépet formáz, ami a függetlenségét frissen kivívott nemzet jelképeként is értelmezhető, míg a repülőgép hosszú folyosói Tange szerint „a legtökéletesebb kommunikációs eszköz”-t biztosítják egy nemzetközi repülőtér számára.) Ezeknél is nagyobb léptékű kihívást jelentett azonban a Teherántól északra fekvő Abbas Abad-ra kiírt terv, amit Tange Louis Kahn-nal együttműködésben készített el. A fejlesztési tervben állami-, pénzügyi- és lakóépületek kaptak helyet. Tange a jól bevált észak-déli irányú dupla-tengelyre szerkeszti a kompozíciót, és a meglévő domborzatot lényegében egyenesre „gyalulja”. Ezzel szemben Kahn egy olyan tervvel áll elő, ami érzékenyebben követi a domborzati változásokat. Isozakit bízzák meg a két terv „összeolvasztásával”, de Kahn hirtelen halála miatt az angol Llewelyn Davies iroda veszi át a projektet, aki Tange dupla-tengelyét tartja meg. Az 1979-es forradalom után azonban félreteszik a tervet. Hasonló sorsa jut Tange teheráni Sheraton hotel terve, akárcsak másik három iráni felhőkarcoló terve is. A nagy léptékű ambíciók megvalósítására azonban egy következő lehetőség kínálkozik Szaúd-Arábiában.

Mekkától 5 km-re délre egy hatalmas völgyben a zarándokok ideiglenes pihenőhelyének tervezésére kérik föl Tangét. A völgyet szent helyként tisztelik, minek következtében nem építhető bele semmiféle tartós szerkezet. A kihívásra Tange egy ideiglenes infrastruktúra tervével válaszol, ami barakkokat, zuhany- és WC-fülkéket, víz- és gáz-tartályokat, generátorokat, szennyvíz és szeméttelepet foglal magába. Mindezt a völgy szélén létesített hatalmas platók alatt tárolva képzeli el, ahol a berendezést egy évben csak egyszer, a zarándoklat négy napjára görgetnék ki a platók alól, a völgy közepébe. Ez az elképzelés összhangban állna a Metabolizmus alapkoncepciójával, az ideiglenesség gondolatával, de a tervet 1975-ben félreteszik, és az „ideiglenes város” álma mégsem valósul meg. Az első közel-keleti megvalósult projekt végül is a szaúdi királyi család számára tervezett emlékmű és a hozzá kapcsolódó épületkomplexum lesz. Tange ismét a dupla-tengely motívumhoz nyúl vissza, és erre szervezi a kisebb város nagyságú komplexumot a mecsettel, a könyvtárral, az iskolával, nyílt térrel, üzletekkel, szállodákkal és a lakóépületekkel. Tange azonban nem adja föl nagyobb léptékű ambícióit sem, és öt évvel azután, hogy Katar kivívja függetlenségét, tervet nyújt be a Doha kormányzati negyedére kiírt pályázatra, amit meg is nyer. Tange tervében a kormányzati funkciók a már megszokott toronyszerű épületekben foglalnak helyet, mely épületek egy vízszintes hálórendszer csomópontjaira épülnek. Az épületek közötti közvetlen kapcsolatot pedig egy öt méter magasságban elhelyezett mozgójárda-rendszer biztosítja. A terv nem épül meg, de évtizedekkel később, 2003-ban az URTEC lehetőséget kap egy részének megvalósítására: a Pénzügyminisztérium épületének bővítésére.

Tange a Metabolizmus idején lefektetett várostervezési alapelveinek megvalósítására végül az afrikai Nigériában nyer lehetőséget az új főváros, Abuja központi kerületének megtervezésére kiírt pályázat révén. A terv – az 1960-as Tokiói-öböl tervhez hasonlóan – egy központi tengelyen alapul, amire itt a kormányzati funkciók épülnek kétszázötven méter hosszan, nagy nyílt terekkel megszakítva. A kormányzati funkciók köré lakónegyed épülne, de a Tokiói-öböl terv kereszt-tengelye is megtalálható a terven, amin itt egy múzeum, egy konferencia központ, egy katedrális, színház, könyvtár és egy mecset kapnak helyet. Az építkezés 1980-ban elkezdődik. Az 1983-as katonai puccs után viszont az új kormány megnyirbálja a központi költségvetést, minek következtében az építkezés lelassul, majd 1984-ben Tange és irodája elhagyja az országot. Végül 1999-ben, mikor Olusegun Obasanjo visszatér hivatalába, folytatódik a projekt Tange eredeti tervei alapján, de a központi tengely foghíjas marad, és a kereszt-tengely egyáltalán nem épül meg.

Kurokawa és Kikutake az „ígéret földjén”

Tangéhoz hasonló utakon halad Kurokawa is. Első nemzetközi megbízását az újonnan függetlenedett Tanzánia vezetőségének főhadiszállására, valamint a parlament épületére kiírt pályázaton nyeri. (Az A-alakú tartók vízszintes sorolásán alapuló terv kísértetiesen hasonlít a Tange Tokiói-öböl tervében szereplő Megastruktúrákra...) Egy évvel a pályázat után azonban a tanzániai kormány áthelyezi a parlament projektet, és egyben magát a fővárost is Dar es Salaamból Dodomába, egy kis városkába a Kilimandzsáró lábánál. A hitelen változás Kurokawa ambícióit is megerősíti, aki most az új főváros komplex tervével áll elő. A tanzániai vezetőségen belüli konfliktusok és az 1973-as olajválság következtében a megvalósítás viszont elmarad. Ezután Kurokawa a Közel-Keletre helyezi át székhelyét: az Egyesült Arab Emírségekben, Abu-Dzabiban nyit irodát. 1977-ben megnyeri a nemzeti színházra kiírt tervpályázatot, de a színház végül nem épül meg. A sikertelen vállalkozást egy pár kisebb privát megbízás követi a sejktől, illetve az emirátustól, míg végül igazi nagy projekthez jut. Előbb Al-Ainban az emirátus egyetemének tervezésével bízzák meg, a tervet viszont később elvetik. Majd Abu-Dzabiban ismét pályázatot nyer, ezúttal egy „Konferencia Város” tervével. A kondíciók tökéletesek a Metabolista város álmának megvalósítására, a helyszín ugyanis egy – a tengertől visszanyert – feltöltött városrész: a „mesterséges építési terület” megtestesítője. Ez a terv is a Tange-féle központi tengelyen alapul, amit Kurokawa saját gondolatával, „az utca építészete”-vel kombinál. A közúti közlekedés csatornái itt is a haladási sebesség szerint rétegződnek, akárcsak Tange Tokiói-öböl tervében, míg a gyalogosforgalom fedett folyosó-szerű sétányokra korlátozódik. A japán templomok és különböző iszlám térelemek különös fúziója Kurokawa a japán és az iszlám tradíció egybeolvasztására tett kísérletének eredménye. A projektet ugyan tartósan felfüggesztik, a terv nagyszerűségének köszönhetően azonban Kurokawa tartós köteléket alakít ki az uralkodó családdal. Majd az építészeti Metabolizmus másik alapkoncepciójának, a „lakókonténer” gondolatának  megvalósítására egy másik projektben, az iraqi Umm Al-Khanazeer szigetének fejlesztési tervében kap lehetőséget. A kormány a sziegetet a turizmus és a szerencsejátékok paradicsomává szeretné fejleszteni, ezért nemzetközi tervpályázatot ír ki. A pályázatot Kurokawa nyeri meg egy hatalmas toronnyal a terv centrumában, aminek központi magjára az előregyértott lakókonténerek igény szerint csatlakoztathatóak, akárcsak Kikutake „Toronyalakú közösség” tervében...

Kikutake saját maga is él a Közép-Kelet kínálta – jóformán korlátlan – lehetőséggel mind a „Függőleges közösség”, mind pedig a „Víziváros” gondolatmenetének továbbvitelében. Az 1976-os Úszó Szálloda terve Abu-Dzabiba a két gondolat kombinációján alapul. A szálloda egy úszó födémre épül, ami a „mesterséges építési terület” Kikutake által kifejlesztett tengeri változata. Az úszó födém szabadon lebeg a víz felszínén, teljesen függetlenül a közeli partszakasztól, miközben lassan forog: nyolc-tíz óránként tesz meg egy 360-os fordulatot. A szálloda félhenger-palást alakú fala a „mesterséges építési terület” másik – függőleges – változatát képviseli, ahonnan a lakókonténerek (a szállodai szobák) nőnek majd ki. Egy évvel később Kikutake továbbviszi az úszó szálloda gondolatát, és egy amerikai kliens megbízásából egy félig uszály-, félig sétahajó-szerű luxushotelt tervez. A kliens elképzelése szerint az ötszáz szobás szálloda alapvetően a part mentén horgonyoz majd, egy bizonyos „szabad zónát” hozva ezzel létre a szerencsejáték kedvelőinek. Végeredményben a Kikutake által tervezett luxushotel egy igazi kis várost foglal magába, saját energia, víz és hulladék tároló rendszerrel. A folytatás Afrikában következik. Kikutake egy japán bank közvetítésével megismerkedik az akkori líbiai államfővel, Kadhafival, aki éppen külföldi építészt keres a soron következő ötéves tervben szereplő szociális lakások és ipari létesítmények megtervezéséhez. Kikutake egy úszó ipari város tervével áll elő a Tripoli és Benghazi közötti partszakaszra, úszó ipari- és lakóépületekkel. Az előregyártott vasbeton szerkezeteket hajógyártó cégek építenék, és szállítanák Líbiába... (Rem Koolhaas, Hans Ulrich Obrist, Project Japan: Metabolism Talks..., 2011, Köln alapján)

A Metabolista „világörökség”

Az Oszaka Expo utáni időszakban egyértelműen túlsúlyban lévő, de nagyrészt megvalósítatlan közép-keleti és afrikai projekteken kívül a Világ sok más táján találkozhatunk a Metabolisták hagyatékával. Tange közel száz, de Kurokawa és Isozaki is több, mint ötven külföldi projekttel dicsekedhet. Kurokawa tervei között a japán és a kínai fiatalok közötti kulturális kapcsolatok ösztönzésére készült épületegyüttes Pekingben (1987-1990), az ausztráliai Melbourne központi negyedébe tervezett gigantikus méretű bevásárló komplexum (1986-1991), vagy Malajzia nemzetközi reptere, a Kuala Lumpur repülőtér (1992-1998) egy-egy kisebb város léptékével bírnak. A Metabolista város megvalósítására kínálkozó legnagyobb és legátfogóbb lehetőség mégis az új kazah fővárosra, Asztanára kiírt tervpályázat, amit 1998-ban Kurokawa irodája nyer meg. Mivel a főváros várhatóan gyors növekedésen megy majd keresztül (2030-ra 1millió lakossal számolnak az előrejelzések), Kurokawa a hagyományos sugaras városterv helyett egy hosszú központi tengelyre rendezi a legfontosabb városi funkciókat, és ehhez igazítja a lineáris elrendezésű funkcionális zónákat is, mely a város elméletileg korlátlan növekedését biztosítaná. 2008-as halála miatt azonban nem lehet szemtanúja a hosszú évtizedeken át dédelgetett álom megvalósulásának. Kurokawához hasonlóan Kikutake is hű marad elveihez. A „Víziváros” tervek láncolata szakadatlan, de az 1975-ös Aquapolis kivételével mind megépítetlenül marad. Kikutake Megastruktúrájának másik prototípusa, a „Toronyalakú közösség” pedig majd részleges megvalósítást nyer a moszkvai Paradise Living lakókomplexumban.

Arata Isozaki, aki hivatalosan nem tartozott a Metabolista csoport alapító tagjai közé, de Tange tanítványaként számos terv kidolgozásában közreműködött, az oszakai világkiállítás után maga is megkérdőjelezi a Metabolista várostervezés kizárólag fizikális szempontokon alapuló elméletét. Új koncepciója, a „láthatatlan város” a várostervezés empirikus szempontjait helyezi előtérbe. Tervein egyre jobban érezhető a szimbolizmus hatása, és Isozaki hamarosan a posztmodern építészet úttörőjévé válik. Ezen új elvek jegyében született épületei Amerikától kezdve Európán és a Közép-Keleten át Kínáig a Világ számos táján megtalálhatóak. A Los Angeles-i Modern Művészetek Múzeuma (1981-1986), a krakkói Japán Művészet és Technológia Múzeuma (1990-1994) Lengyelországban, vagy a katari Nemzeti Könyvtár (2002– ) – ami az 1960-as City in the Air megvalósulása lenne – után Isozaki több nagyobb léptékű megbízást kap. Jelenleg a Közép-Ázsiai Egyetem (University of Central Asia) kampuszainak tervén dolgozik Kazahsztánban, Kirgisztánban és Tadzsikisztánban. Isozakihoz hasonlóan ugyancsak más utakra lép Fumihiko Maki is. Maki, aki eredetileg is fönntartással volt a Megastruktúra gondolatának kivitelezhetőségét illetően, a mozgalom bukása után elfordul a várostervezéstől. Egy 1971-es cikkben élesen kritizálja „a város folyamatos növekedésébe vetett naiv hitet”, és az építészek nagyralátó ambícióit egy egész város tervezésének kézben tartására, ő maga pedig visszafordul a „mikroléptékű tervezéshez”. Külföldi munkái között elsősorban egyetemi épületei ismertek, köztük a legújabbak a Washingtoni Egyetem Sam Fox Művészeti Központja (2006), a szingapúri Republic Polytechnic épületkomplexuma (2007), a Pennsylvania Egyetem Annenberg Közérdeki Központja (2008), vagy a MIT (Massachusetts Institute of Technology) Média Labor bővítési terve (2009)...




A Metabolisták, köztük is leginkább Maki – a mozgalom idején kidolgozott – várostervezés elmélete végül Szingapúrban talál a legfogékonyabb talajra. A gyarmatosításból felszabaduló Szingapúr nemzetépítő törekvései teljes összhangban állnak a Metabolista város koncepciójával. A nyomornegyedek fölszámolása és a tengertől visszanyert feltöltések ugyanis jóformán korlátlan „mesterséges építési terület”-et biztosítanak az új városok számára. Az első megépült ázsia Megastruktúra helyi építészek, – a Harvardon Maki közvetlen befolyását élvező – William Lim és Tay Kheng Soon nevéhez fűződik. Az 1972-es People’S Park Complex épületegyüttese a „mesterséges építési terület”-et megtestesítő pódiumon áll, ami közel háromszáz üzletet és hatalmas fedett városi tereket foglal magába. A pódiumból kinövő torony 264 kisebb lakást tartalmaz, és a különböző irányokba szerteágazó függőhidak Maki 60-as évekbeli elképzelésének, a „városi folyosó” gondolatának a megvalósulásai. A közeli Beach Road pedig három másik Megastruktúrával dissekedhet. A Pláza, amit a japán elődökről elnevezett Dizájn Metabolista Építészek csoport tervezett az egyik. A másik, a Goh Hock Suan által tervezett Golden Mile Tower egy huszonkét emeletes torony mozival, üzletekkel és irodákkal. A harmadik pedig az ugyancsak Lim és Tay tervezte Golden Mile Complex (1973), ami a Tange Megatsruktúráiban visszatérő motívumként szereplő A-alakú tartó félbevágott változata. Később Tange maga is több felhőkarcolóval gazdagítja Szingapúr sziluettjét, de ezek már inkább az elkövetkező piacgazdaság és egy „általános közösségi posztmodernizmus” képviselői, mintsem a Metabolista elveké (Rem Koolhaas, Hans Ulrich Obrist, Project Japan: Metabolism Talks..., 2011, Köln)... A globális nemzetépítő ambíciókkal egyidőben azonban Tange, Kikutake és Kurokawa az országon belüli „globalizáció” jegyében a japán „Metapolisz” megvalósításán munkálkodnak...

(Folyt. köv.)