Dél-Alföldtől Spanyolországig



"Jó tudni, hogy azért van olyan hely, nem is messze, ahol megbecsülik az épített környezetet, és büszkék arra hogy a jó és érdekes alkotások sora kulturális értelemben is gazdagítja az országot. Ahol az építészet nem költség, hanem busásan megtérülő befektetés a jövőbe."

Borvendég Béla írása
(két részben) a dél-alföldi építészettől spanyolországi példákig kanyarodik



Vargha Misi barátom megkért arra, hogy legyek a segítségére. Írást szándékozik föltenni a "hálóra" Csongrád, Békés, Bács-Kiskun és Szolnok megye építészetéről. Arra gondolt, hogy mint Szegedet jól ismerő el tudom igazítani: hol és mit érdemes megnézni, kit célszerű megkeresni.

Kezdeményezésnek természetesen megörültem. Szegeden születtem, de Budán nőttem fel és csak 1954.-ben kerültem vissza—valójában véletlenül—ebbe a városba. És itt éltem, ügyködtem egészen idén tavaszig. Ez a kettős kötődés a biztosíték arra, hogy nem vagyok elfogult.

A vidéken élők gyakorta panaszkodnak arra, hogy ez az ország vízfejű. Hogy a fővárosiak a vidéken élőt gyakran megvető ajakbiggyesztéssel provinciálisnak minősítik. Tanúsíthatom, hogy ebben sok az igazság. És azt is, hogy e mögött valójában jó adag restség és eltitkolt félelem is lapul. Restség a megismerésre, beképzeltséggel leplezett félelem az ismeretlentől. A tervezett publikáció segíthet tehát szűkíteni ezt a hasadékot, de a vidék-vidék köztit is—gondoltam.
A hetvenes-nyolcvanas években mondhatni a legtöbb szakmabelit ismertem Szegeden és nagyon sokat a Dél-Alföldön is. Ma Szegeden a Kamarának tán másfélszáz tagja van és két kezemen meg tudom számolni, hogy hányat ismerek személyesen. A legtöbbről azt sem tudom, hogy mit csinál. Csak remélni tudom, hogy semmi közük ahhoz a meglehetősen sok rémséghez, ami társasház, vagy családi ház címén manapság épül.
Nagy munka az ilyen-olyan építészetileg minősíthetetlen plázákat leszámítva nincsen. Bár ezeket a záptojásokat is általában fővárosiak tojják. (v.ö. Malom Center Kecskemét!) Ha mégis akad néhány igényes, nagy munka, szegediek ritkán jutnak hozzá. És ennek nem a tehetség hiány az oka!



De ha a szegedieket ennyire nem ismerem, mit tudhatok Dél-Magyarország mai építészéről? A semminél alig többet. Néha ugyan valamilyen kóbor szélroham fölkap és besodor a területi tervtanács asztalára egy-egy tervet. (Ami olyan intézmény, mint az a traumatológiai intenzív osztály, ahová becipelik ugyan a sok sebből vérző beteget, de azt kezelnie nem szabad. Az általam látott városrendezési tervek legalább formailag alaposabbak, de aligha használhatóak, mert máig hiányzik a területi tervezés és területi fejlesztés összehangolt szabályozása.) De hogy távolabb, messzebb mi van, arról fogalmam sincsen. Ugyanúgy lehet silányság, pusztítás, mint apró gyöngyszemek. Amiket föl kellene szedegetni és össze kéne gyűjteni. A Téeszes időkben ilyentájt gyakorta kellett kerülgessek pótkocsis teherautókat, traktor vontatókat és módfelett bosszantott, hogy sokukról úgy pattog a lehulló szem a (régiesen élet) a flaszterre, mint a megveszekedett jégeső. A kutya se törődik vele.

Vajon ma nem ugyanez a helyzet az építészetünkkel és különösen a vidékivel?
Jó tudni, hogy azért van olyan hely nem is messze, ahol megbecsülik az épített környezetet, és büszkék arra hogy a jó és érdekes alkotások sora kulturális értelemben is gazdagítja az országot. Ahol az építészet nem költség, hanem búsásan megtérülő befektetés a jövőbe. Ez az ország Spanyolország.
*

Ybl Miklós, vagy Hauszman Alajos a saját korukban mai fogalmaink szerint sztárépítészek voltak. Vagy még olyanabbak. Mert ők még maguk csinálták meg magukat. Kitűnő építészként és ügyes építési vállalkozóként. Ahhoz hogy valaki akkoriban sikeres építész legyen, a tehetségét meg kellett támassza azzal a formálási tudással is, amit fiatalkori külföldi utazások során gyűjtögetett. Ők is ezt tették.

Magán megbízókhoz azonban már akkor is a jó kapcsolatok segítették az építészt. Aligha véletlen, hogy például Hauszman a Pilisben vadban gazdag pompás vadászterületet bérelt, ahol aztán a legfelsőbb körök tagjait is vendégül láthatta. A középületek tervezéséhez vezető út pedig az elismert magán munkákkal volt kicövekelve.



Olyan házakat terveztek, építettek tehát, ami tetszett a megrendelőnek, az ő barátainak, és irigyeinek. Abban az időben az eklektika járta. Ami lehetővé tette az építész számára, hogy igény szerint kevergesse ki forma-koktéljait. Az tehát, hogy az épület valamiként a sajátos helyi kultúra kivirágzása is legyen nem igen játszott szerepet. Elég volt, hogy a ház míves, és európai. Egészen addig, míg Lechnerék nem léptek a színre.
A legmesszebbre ezen az úton Kós Károly jutott. A Wekerle telep ugyanis nem csak egyes épületeiben, de városépítészeti értelemben is megvalósított valami olyasmit, aminek a gyökerei az erdélyi építészeti kultúrába nyúlnak vissza.
Trianon és számos más ok miatt az ő kezdeményük nálunk — mondhatni  — megszakadt ugyan, de  maga a szellemiség koránt sem. Megjelent az a generáció, amelyik ismerte a Bauhaus tanításait, de talán annak baloldali elkötelezettsége és persze a klébelsbergi művelődés politika hatására is az érzelmesebb olasz novecento irányában tájékozódott.

Bármiként is történt, ez a korszak utolsó fénykora a magyar építészet történetnek Ez ugyanis egyszerre volt immár európai és magyar. Tragikus, hogy a sokat ígérő korszak már csak kérész életű lehetett. Eltaposta a háború és az azt követő kommunista diktatúra. Az utóbbi legnagyobb bűne pedig nem is a hazug szocreál kalodája volt, hanem az amibe torkollott: az építészet kiebrudalása mind a művészet, mind a tudomány hajlékából. A vak is láthatja, hogy ez a kitaszítottság máig tart. Ha akkor a diktatúra az építészetet odadobta az építőiparnak, előrelátóan harácsoló örökösei most a zsandár szerepet a gátlástalan magánérdekre osztották.




A pénznek természetesen nincsen identitása. És természetesen nincsen ilyen tulajdonsága a globálisan mozgó tőkének sem. Ez csak azt a kegyetlen versenyt ismeri, amelyikben mindig az erősebb győz. Mit sem törődve azzal, hogy példátlan világméretű konfliktusok magjait hinti el nap, mint nap.
A mai magyar építészet tehát a befektetői tőke, az ingatlan spekuláció, az ezeknek kiszolgáltatott szabályozás és a közérdekre gyakorlatilag fittyet hányó kormányzat darálójában vergődik, amit már a kádárizmus létszükséglete szerint a hetvenes évektől kezdve módszeresen elbutított alattvalók abszurd bólogatása szentesít. Nem csoda hát, hogy az építészetről—mint a kultúra semmi mással nem pótolható részéről—nálunk hivatalosan szó sem esik, és a nemzeti identitásról is alig. Helyébe a PNI (Portable National Identity –szerk) került (L! Görög falu a Balaton partján)

Borvendég Béla írása

Holnap folytatjuk... (szerk.)