"Clockwork Jerusalem" - a brit pavilon

Az angol pavilonban létrehozott kiállítás, a pavilonok többségével együtt, kritikusan állt a biennále tematikájához. Rem Koolhaas kurátor által képviselt szemléletmódhoz képest a kiállítás megmutatja azokat a gazdag, változatos kulturális sajátosságokat, melyek a modernizmus hatására alakultak ki a 20-21. századi Angliában. Barabás Dénes írása.

A könyebb érthetőség kedvéért érdemes azért feleveníteni a kurátor által képviselt szemléletmódot. Rem Koolhaas kurátori beszédében azt a posztmodern látásmódot taglalta, hogy a modernizmus - irányelvei ellenére, hogy enyhítse a kapitalizmus által teremtett szociális szélsőségeket - egy progresszív szociális gondolkodásmódot hirdetett. A valóságban viszont pusztán arra szolgált, hogy állandósítsa a kapitalizmus globális terjedését. Ez azt a különböző, helyi kulturális sajátosságok fölött való átgázolást eredményezte, amely az épített környezet karakterének elhalványulásához vezetett.

Az angol pavilon kurátorai, a FAT Architecture és a Crimson Architectural Historians, nem csupán egy építészeti kiállitást akartak létrehozni, hanem az e korszakot formáló gondolatokat akarták bemutatni. Egy olyan kiállítást alakítottak ki, amely történetszerűen mutatja be, hogy az ország gazdag kulturális közegének - történelem, a tudományos-fantasztikum iránti érdeklődés és az ebben az időszakban bevezetett szociális reformok - keveredése a modernizmus ideologiáival hogyan alakítottak ki egy új látásmódot, és az ezeket tükröző környezetek hogyan befolyásolták a népi képzeletet.

Erre a kulturális diverzitásra utal a kiállítás címe is, a Clockwork Jerusalem, amely James Blake „Jerusalem” című versének és Stanley Kubrick „Clockwork Orange” című filmjének analogiáira épül. A vers, amelyben Jeruzsálem, mint a szentség és a tisztaság szimbóluma jelenik meg, nem csupán egy jelzője a kiállításnak, hanem egyfajta törekvést is kifejez egy élhetőbb környezet megteremtésére.

A történet összesen hét szálból fonódik össze. Sorrendjüket a lineáris történeti síkon való elhelyezkedésük adja, és a bemutatás könyebb érthetősége, értelmezhetősége érdekében lettek szétválasztva. A történeti szálak konkrétan nem határolódnak el egymástól, egyidejűleg vannak jelen, de hatásuk egyaránt fontos a modernizáció általi formálásban. Ezek cím szerint az “Utopia of ruins”, a “Historico futurism”, a “Paleo motorik”, a “Welfare state baroque”, a “Concrete picturesque”, az “Electric pastoral” és végül a “The people: Where will they go?”. Ez a keretes történet egy összetett képet ad az angol modernizmus különböző kulturális jelenségeinek alakulásáról, azok változásáról. A különböző szálak sajátosságai által sugallt következtetésekkel próbálják felhívni a figyelmet ezek fontosságára és a jövőbeli problémák esetleges megoldásaira.

Az „Utopia of ruins” az angol építészet és kultúra romokhoz való viszonyát és annak modernizációs hatását mutatja be, mely vissza-visszatér történelme során. A romok gyakran szorosan együtt jártak a modernizmussal. Ezt tükrözi az a hozzáállás, ami a 20. század elején elsők közt felépített szociális lakás, az akkori nyomornegyed termésköveiből, a Boundary birtokon szobrászi finomsággal megformált, zöld dombocskájának létrehozásánál vagy a második világháború utáni bomba sújtotta területek kezelésében is észrevehető. Ez a „főnixmadár születéséhez hasonló” környezet ihlette meg az építészeket és a szociális újítókat, hogy egy új Angliát képzeljenek el. A romok képe és gondolata, a modernista ideálokkal egybeolvadva volt az, ami lehetőséget adott egy új építészeti nyelvezet létrehozására, ahogy azt a Barbikán épületcsoportján is érzékelhetünk.

A „Historico futurism” által is a múlt és jövő szoros kapcsolata és annak alakító hatása jelenik meg. A brit futurizmus a múlt újjáépítésével indul. Ezek az újraírt történelmi változatok az építészet rétegein keresztül ütnek át és formálják a köztudatot. Erre mutat példát az a folyamat, amely a Stonehenge köré szerveződik. Inigo Jonesnak, a Stonehenge római emlékműként való ábrázolásának tulajdonítható a klasszicizmus meghonosodása az angol építészetben. Ezt az újító hatást figyelhetjük meg a gregoriánus kori építészek esetében is, akik a Stonehenge–re reflektálva egy új urbanisztikai tipológiát hoztak létre, amit a Bath-i Royal Crescent esetében szemlélhetünk meg. A tipológiát később, a „jóléti állam” demokratikus látásmódján keresztül, a manchesteri Hulme Crescent építészei idézik fel újra. A megépülése után pár évvel ennek az épületnek az árnyékában, a tomboló lézengők körében (hippik) jelenik meg és egyben folytatódik egy egyfajta pogány druidista hagyomány, amit az acid house okozta eksztázis tüzel. Ez az a hely, ahol ezek a különös folyamatok, események a múlt és a jövő egybeolvadásához vezetnek.

A harmadik történeti szál, a „Paleo motorik”, a tömeges autózás és az amerikai közlekedési kultúra angol építészetre kifejtett hatását mutatja be, mely teljesen nem tudta eltörölni sajátosságait, sőt, inkább gazdagította és felerősítette azokat. A háború utáni időszakban épült óriási beruházások hatalmas, kinetikus beton csomópontjai lettek az országnak. Ennek a legjobb példája a Geoffrey Copcutt által tervezett Cumbernauld város főtere, mely a minószi fellegvárak, a pop art és a konstruktivizmus szintéziséből merít ötletet.

A “Welfare state baroque” a modern brit építészetnek azon időszakát mutatja be, amely a nagyfokú komplexitás és lépték elérésével, a politikai és szociális elfogadás elvesztésével alakult ki. A szociális ambicióval, nemzeti hagyományokkal, nemzetközi álom-világképekkel, történelmi és jövőbeli referenciákkal színültig töltött óriási beruházások (Cumbernauld, Thamesmead, Hulme Estate) jelentették a brit modernizmus végpontját. Az épületek durva texturája, összetett struktúrája és a becsvágy hamisítatlan léptéke jellemezte azt a folyamatot, amely lassan ehhez a robbanási ponthoz vezetett.

Az ötödik szál, a „Concrete Picturesque”, az angol design kultúra egyik legbanálisabb és legbálványozottabb aspektusát, a piktoreszket jeleníti meg. A világháborúk utáni időszakot nagyfokú ambíció jellemezte, amihez új tehnológiák és egy teljesen új kifejezésmód is társult. A moduláris tervezés, az ipari gyártás adta lehetőségek, a tér és a feltárulás megtervezése a természet bevonásával, ideális környezetet teremtett az újonnan betelepített közösségek számára. Éppen ez a futurisztikus környezet volt az, nem valamilyen más disztópia, ami arra vezette Stanley Kubrick-et, hogy jeleneteket forgasson a Clockwork Orange című filmjéhez a 70–es években épült Thamesmead városában.

A hatodik történet, az „Electric pastoral”, az angol kultúra egy másik fontos tulajdonságát eleveníti fel, mégpedig a brit emberek természet (mint inkább építészet) iránti szeretét. Ez a tulajdonság a 20. század fogyasztói társadalmát meghatározó elektronikus készüléki világával társulva újfajta lakhatási formák koncepciójához vezetett. Reyner Banham Gizmo-ja és David Greene LogPlug-ja ugyanazokról a "techno-pásztori" lehetőségekről elmélkednek. Ezek a kisérleti ötletek később meghatározzák az utolsó „új város”, Milton Keynes, kialakítását is. A főépítész Derek Walker egy olyan várost képzelt el, amely zöldebb, mint a környező vidéki táj. Javaslatában az autók, az elektronikus kommunikáció és a természet által átalakult a falu-város gondolata, melynek természeti képében ötvözte Stowe táj hagyományait Buckminster Fuller futurizmusával.

Végül, az utolsó fonal, a “The people: Where will they go?”, megteremti a történet keretességét, és egyfajta indoklást ad a bemutatott esettanulmányok, az általuk megfogalmazott kulturális folyamatok és ezek által az egész kiállítás lényegére. A pavilonban bemutatott anyagok egyfajta útkeresésként szolgálnak a jövőben szembesülendő épített környezeti problémáinkra, amelyeket egy új globalizált modernitás idézhet elő. Ebenezer Howard kert-város koncepciója, Milton Keynes demokratikus fogyasztói világának utópiája, a Non-Plan anarcho-liberális „szabadságkísérlete”; a Steel Pulse „Handsworth forradalom” által elképzelt szélsőséges lokalizmusa és a Clifford Harper által a „Radical Technology”-ben megfogalmazott radikális fenntarthatóság nem pusztán történelem, hanem egyfajta javaslat egy, a 21. századi Jeruzsálem megteremtésére is.

Habár a kiállítás átfogó hivatkozási rendszere elég pontosan bemutatja az eseményeket, azért még maradnak elemek, mozgalmak, amik nem kerültek besorolásra, értelmezésre, de egy kulturális viszonyulás jellemzői. Ilyen például a Prince Charles által elképzelt Poundbury, erre azonban tekinthetünk úgy is, mint több történet ötvözetére, mivel összekapcsolja a történelmi, a pásztori és a piktoreszk szálait.

Összességében a kiállítás egy nagyon tág és érdekes betekintést ad a 20. és 21. századi Anglia kulturális és építészeti formálódásába, amelyet Koolhaas állításával ellentétben, mint egy nagyon színes, összetett, a modernizmusra reagáló és arra reflektálva fejlődő folyamatot érzékelhetünk.

Barabás Dénes