építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

"Nem látom, hogy ez a korszak építészetileg mitől lesz jelentős"

A Sporaarchitects vezető tervezőivel, Hatvani Ádámmal és Dékány Tiborral azért találkoztunk, hogy az iroda életéről, gondolkodásmódjukról, az aktuálisan futó projektekről kérdezzük őket, az építészek szenvedélye azonban más irányba vitte a beszélgetést. Kritikus hangvételben fogalmazták meg véleményüket az építészet jelen helyzetéről, a Velencei Építészeti Biennálén látható munkákról és az építészek felelősségéről.

Hatvani Ádám (HÁ): Az építészet kapcsán gyakran kerül szóba a piac, a piac helyzete, és hogy mindez miként hat a szakmára. Arról azonban ritkán esik szó, hogy mit értünk a sokat emlegetett piac fogalma alatt. Nem könnyű meghatározni, mert nagyon összetett területről van szó, de hadd említsek egy példát. Akkor gyűrűzött be a válság, amikor az 4-es metróvonal egyes megállóit terveztük. A válság egy olyan piaci helyzetet hozott létre, amely a beruházások leállását, az új megbízások beérkezésének megszűnését eredményezte. Mivel azonban mi korábban elnyertünk egy olyan nagyléptékű projektet, mint a 4-es metró két megállójának [Fővám tér, Szent Gellért tér] megtervezése és infrastruktúrájának kialakítása, a válság hatását nem éreztük, ez a piaci helyzet kevésbé érintett bennünket. Ma a piac jellemzője abban ragadható meg, hogy a felgyorsult tempó kapacitáshiánnyal párosul. Ez veszélyes kombináció. A piaci szegmens tervezői díjainak mértéke azt okozza, hogy az építészirodáknak számos projektet kell párhuzamosan futtatni annak érdekében, hogy jól működjenek. A rendelkezésre álló munkaerő és kapacitás a piaci helyzethez képest nagyon alacsony a tervezés és a kivitelezés terén is, ez komoly korlátokat jelent. Ez a körülmény jelentősebb váltásnak tekinthető, mint az, ami a válság idején ért bennünket. Most őrült tempót diktál a piac, a megrendelők elvárása szerint, mindennel tegnapra kell elkészülni – ahogy a szólás mondja –, viszont az építész szakma és az iparágak is szakember-hiányban szenved. Ennek már érezhetőek a hatásai. Az abnormális tempó mindkét oldalon visszahat az elvégzett munka minőségére. Az építészet szellemi tevékenység, és mint ilyen, időigényes. Egy gondolat megérleléséhez, kifejtéséhez időre van szükség. A kivitelezői oldalon azt látjuk, hogy a szakemberek a korábbi gyakorlattal ellentétben nem kihívásként élik meg az összetettebb feladatokat, hanem gyakran visszautasítják. Annyi munka van a piacon, hogy lehetőségük van csak az egyszerűbbeket elvállalni. Ez szigorúan piaci szempontból érthető, az építészet viszont erősen megsínyli.

Molnár Zsuzsanna (MZs): Miként lehet ehhez a helyzethez viszonyulni, kezelni?

HÁ: A mi stratégiánk az, hogy továbbra sem utasítunk vissza megbízásokat, viszont mérlegelünk, hogy milyen irányba induljunk, mibe fektessünk energiát. Építészként igyekszünk a maximumot hozni. Bár természetesen vannak gazdasági céljaink is, hiszen enélkül nem létezne az iroda, elsősorban nem gazdasági alapon működünk, nem ez áll a középpontban. Ha így lenne, teljesen más profillal rendelkeznénk. Mi építészetet akarunk csinálni ebben a helyzetben is. Ez azzal jár, hogy – borászati szakkifejezéssel élve – korlátoznunk kell a saját "hozamunkat".

MZs: A ti meghatározásotok szerint mi az építészet?

HÁ: Nagyon röviden válaszolva: a projektjeinkből kiolvasható, mi mit szánunk annak. Az építészet egy nagyon komplex, nagyon összetett diszciplína. Ezért egészen biztos, hogy nem tudok kielégítő választ adni. Sok definíció létezik, a lényeg azonban talán az Oscar Niemeyer által megfogalmazottakban van: az építész feladata, hogy "küzdjön egy jobb világért, amelyben az építészet mindenkit szolgálna, és nem csak a kiváltságos csoportokat." Az én meglátásom szerint ez az építészet. A megfogalmazás persze általános és közhelyes, megcáfolni azonban eddig senki nem tudta. Hadd említsem még Le Corbusier gondolatát, aki szerint "az építészet, az egybefoglalt tömegek korrekt és nagyszerű játéka a fényben." Ez a megközelítés már inkább esztétikai, de nem kevésbé fontos. Ezeket a képleteket használva, behelyettesítve abban hiszünk, hogy ami corbusier-i és értelemben esztétikailag nincs a helyén, és nem működik niemeyeri értelemben, az nem építészet. Nem lehet az esztétikát kiindulópontnak tekinteni az elején, és nem lehet a társadalmi haszonnal takarózni a folyamat végén. Az építészetet folyamatnak tekintjük, ami nem ér véget az épület elkészültével.

Dékány Tibor (DT): Ahhoz a gondolathoz, amit Niemeyer fogalmazott meg, azt fűzném hozzá, hogy nem a pillanatnyi elvárásoknak kell megfelelni, mert ha ezeket szolgalelkűen teljesítenénk, akkor középszerű építészetet csinálnánk. Mi azonban önmagunk számára kitűzött alapértékek mentén történő elvárásoknak akarunk megfelelni. Ez olykor konfliktushelyzetet szül köztünk és a megbízó között. Nekünk viszont az a célunk, hogy alkotás szülessen. Az építészet tehát nem pusztán egy szolgáltatás, hanem – bár alkalmazott művészet, de – művészet. Azt szoktuk mondani, hogy építőművészet. A régiek ezt nagyon jól megfogalmazták. Az építészt műépítésznek nevezték. A magyar nyelvből ez a megfogalmazási mód azonban kikopott. Renato Rizzi gondolata jut eszembe, aki egy konferencián fejtette ki a témával kapcsolatos nézetét, miszerint a görög nyelvben az építészet mint kifejezés – architektura – két fogalomból tevődik össze: arkhé és techné. A professzor meglátása szerint ma a techné áll a középpontban, míg az arkhé háttérbe szorult. A feladat az arkhét visszahozni az építészetbe és ismét műépítészetté tenni azt.

MZs: Az általatok felvázol techné-központú világban miként lehet újra felszínre hozni az arkhét?

HÁ: Követni kell a belső meglátásokat. Az árral szemben kell úszni, és ezt fel is kell vállalni. Ez elkerülhetetlen. Ilyen jellegű problémák azonban nem csak az építészetben fordulnak elő. Ha az ember belső indíttatásból szeretne létrehozni valamit, akkor mindig akadályokba fog ütközni. Aki erre adja a fejét, annak ezzel tisztában kell lennie.

DT: Hadd említsek ennek kapcsán egy példát. A legismertebb projektünk a 4-es metró két állomása, melyek esetében a techné mindenkivel azt mondatta, hogy a megállókban található gerendák legyenek egymásra merőlegesek. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy ezt nem fogadjuk el és elkezdtünk árral szemben úszni, majd az építészcsapattal közösen, sikeresen keresztülvittük az elképzelésünket. Ehhez hasonló a Szent Gellért téri megállóban található mozaikminta is, mely szintén az építészeknek köszönhetően került a helyére.


Szent Gellért tér - fotó: Bujnovszky Tamás

Fővám tér - fotó: Bujnovszky Tamás


MZs: Minek köszönhető ez az eredmény?

HÁ: Ha a szakmádat űzöd, csatákat nyersz és vesztesz. A túléléshez és a győzelemhez szerencsére és állhatatosságra van szükség. Elengedhetetlen, hogy az adott munka jó legyen. Ebben természetesen hinni is kell.

MZs: A munkáitok kapcsán számos visszaigazolást kaptok. Hogy csak a legfrissebbet említsem, a 4-es metró jelölést kapott a RIBA díjra.

HÁ: A metrómegállók tervezése kapcsán pozitív élmény számunkra, hogy időről-időre visszaigazolódik, hogy amit csináltunk, az megállja a helyét. Nem lehet előre megjósolni, hogy milyen pályát fut be egy projekt. Ahogy a 4-es metró kapcsán megjelentek az első publikációk, megkaptuk a jelöléseket, nagyon jó volt átélni, hogy az embereket az egész világon érdekli, amit csinálunk. Hozzá kell tenni, hogy az építészet nem "one man show", a szó legszorosabb értelmében csapatmunka. Ily módon ez a siker, a tervezőcsapat sikere.

MZs: A beszélgetés elején a piac és annak változékonysága került szóba. Volt példa arra az iroda életében, hogy a különböző piaci helyzetek a portfólió változtatását igényelték?

HÁ: Csak ilyen példák vannak. A profilunkat úgy tudnám meghatározni, hogy próbálunk építészetet csinálni, bármit is jelentsen ez. A 4-es metró tervezése is profilváltásnak minősülhet, hiszen a pályánk elején elsősorban kisebb lakóépületek tervezésével foglalkoztunk, majd elkezdtünk pályázni. Két anyagunk is nyertes terv lett, de ezek mellett több díjat is kaptunk. Az egyik nyertes koncepciónk egy idősek otthona lett volna, a másik egy főiskolai campus. Tehát jelentős munkák. Azonban sajnos egyik terv sem valósult meg. Ebben a helyzetben kerültünk be az akkor induló 4-es metró tervezésébe. Ez a projekt hét-nyolc évig tartott, bár teljesen lekötötte az energiáinkat, folytattuk a pályázást. Mondhatnánk, hogy már Frank Lloyd Wright is intette a fiatal építészeket a tervpályázatoktól, mondván, "a zsűri maga a középszerűség." Ez sajnos a pályázatok nagy részére igaz, de ennek ellenére a pályázás fontos eszköze a kísérletezésnek és - talán - a profilváltásnak is. Azért is szeretjük ezt a műfajt, mert megmozgat bennünket és feltölt. Igazi szellemi és persze fizikai tréning is. Akkor is megéri a befektetett energia, ha nem nyer a munka, ahogy Wright is utal rá, nem mindig ér célba minden gondolat. Talán úgy tűnik, hogy most a meg nem értett művész szerepében tetszelgünk.

MZs: Nyugtathatja magát az ember azzal, hogy meg nem értett művész, de megbízások nélkül nem működik egy építésziroda.

DT: Ez is azt mutatja, hogy pályázatokból nem lehet megélni. Dolgozunk nemzetközi pályázatokon is, ahol vannak részeredményeink. Azt azonban látni kell, hogy amint kilép az ember a nemzetközi színtérre, számtalan ország tehetséges építészével kerül versenybe. Ott helytállni nagyon kemény dolog.

HÁ: Ez igaz, viszont felszabadító érzés teljesen idegen, szokatlan környezetben megmérettetni magunkat. Más a koordináta rendszer, más kontextus, de a lényeg ugyanaz. Emlékeztet arra, milyen építésznek lenni.

DT: A pályázatok esetében az ember eldönti, hogy jó épületet fog tervezni, vagy nyerésre játszik. Nyerésre játszani bár hasznos, de unalmas.


Seremetevskaya metróállomás, Moszkva


Nagatinsky Zaton metróállomás, Moszkva


MZs: Ezek szerint olykor meghasonultok önmagatokkal?

HÁ: Én bevallom, hogy igen.

DT: A közelmúltban nagyon kevés olyan nyertes terv született, amely ne középszerű vagy az alatti minőséget hozott volna. A problémát tovább mélyíti, hogy egy pályázat leközlése során megmutatják a három-négy nyertes munkát, arról viszont nem kap képet a közönség és a szakma, hogy ezeken túl milyen tervek készültek. Sokszor a díjat nem kapott munkák sokkal érdekesebbek, mint egy nyertes klisé. Sok terv, ötlet, gondolat rejtve marad. Talán egyszer próbáltunk brachiból középszerű tervvel pályázni, de utána már nem, mert ilyet nem érdemes csinálni.

MZs: Ennek ellenére mégis rendszeresen pályáztok.

HÁ: Igen, mert úgy gondoljuk, hogy ez a demokratikus, legitim és igazságos útja annak, hogy megbízáshoz jussunk.

MZs: Annak alapján, amit elmondtatok, nem naiv ez a gondolat?

HÁ: De igen, naivak vagyunk. Illetve azok szeretnénk maradni.

MZs: Negatív képet festetek a szakmáról és a piacról, holott többen arról számolnak be, hogy nem panaszkodhatnak, mert sok a megrendelés.

HÁ: Remélem, nem olyan negatív kép ez, legfeljebb akkor, ha csak a felszínt nézzük. A piac és az építészet között nincs direkt összefüggés, sokkal áttételesebb a kapcsolat. Lehet, hogy az építőipar helyzete felfelé ível, ezzel nincs is gond, ennek nem feltétlenül van köze az építészethez. Ez a felfelé futás sajnos általában nem jelenti azt, hogy az építészeknek több lehetőségük van, sokszor éppen ellenkezőleg. A felívelés a felszínen, anyagi értelemben csupán annyit jelent, hogy nagyobb tőke mozog, több beton lesz beöntve, több falburkolat lesz felszerelve, több hőszigetelés lesz berakva és több üveg lesz legyártva. Az építészek valójában nagyon be vannak szorítva. Mindenki arról beszél, hogy nem rég nem volt munka, most meg mintha több lenne, mint amit rendesen el lehet végezni.

DT: Mondok egy banális példát: jelen pillanatban nem látom, hogy ez a korszak építészetileg mitől lesz jelentős. Rengeteg épület épül, de nem tudni ennek a kornak Magyarországon lesz-e, mi lesz a releváns, markáns építészeti nyoma. Lehet, pont ez a jelentéktelenség lesz az a nyom.

MZs: Nincs lehetőség a szemléletmód formálására?

HÁ: Alulról jövő kezdeményezésként jött létre a Kortárs Építészeti Központ (KÉK), amit többek között azért alapítottunk, hogy az építészetet többen és jobban megértsék, és ezáltal tudatosuljon, hogy a körülöttünk lévő világban mennyire széles körű és meghatározó szerepet játszik az építészet, továbbá, hogy mennyire komplex terület. Azt kell mondanom több mint tíz év után, hogy ennek a folyamatnak még nagyon az elején vagyunk. Bizonyos értelemben fokozni kellene a tempót.

MZs: Ti milyen problémákat láttok? Miről kellene szólnia a diskurzusnak?

HÁ: Úgy gondolom, hogy amikor elindítottuk a KÉK-et, iszonyatosan kitágítottuk az építészet határait, most azonban annak van itt az ideje, hogy ezt a határt összehúzzuk, az építészet érdekében. Az építészet halványulása meglátásom szerint nem magyar, hanem világszintű tendencia. Elég csak a Velencei Építészeti Biennálé pavilonjait megnézni, melyekből gyakorlatilag szublimált az építészet, eltűntek a projektek. Helyettük videók vannak és talányos, olykor banális installációk. Az építészet egy iszonyatosan komplex diszciplína, amit rengeteg módon be lehet mutatni, leginkább célravezető módja viszont mégis csak a projekt. A magyar pavilon ezt nagyon régóta negligálja. De egyéb nemzetek pavilonjait is említhetném, az ideiek közül például az angolt.

DT: De azért van remény, a Vatikán állam pavilonjában tíz kápolna épült, tíz nemzetközi építész tervei alapján. [Holy see, 16. Velencei Építészeti Biennálé, kurátorok: Francesco Dal Co, Micol Forti – szerk.]. Valódi épületek. Az épületekbe be lehet menni és ott minden filozófia nélkül lehet megtapasztalni az építészetet. Mi talán egy teljes órát eltöltöttünk ebben a pavilonban, és ahogy láttam, mások is átszellemülten jöttek ki. Ez az építészet.

MZs: Két példán, a KÉK tevékenységén és a Velencei Építészeti Biennálén látható munkákon keresztül érzékeltettétek, hogy a figyelem elfordult a projektek felől. Mi eredményezte, hogy ebbe az irányba megyünk?

HÁ: A tendencia mögött egy általános elbizonytalanodás fedezhető fel. Kérdésként merül fel, hogy vannak-e egyáltalán bemutatható projektek. Ennek az önbizalom hiányos gondolkodásnak az az eredménye, hogy építészetileg kockázatmentesebb irányba tolja a diskurzust. Olyan gondolatok, irányok kerülnek előtérbe, amelyek nagyon jól megvannak projektek nélkül is. Mindennek sajnos tét nélküli lesz az építészeti megjelenése, legyen bármennyire minőségi munka.

DT: Ha nem konkrét épülettel jelensz meg, akkor nincs állítás. Azok a munkák, amelyeket a Biennálén látunk, vizsgálatok. A levegőben lógnak. Ezekkel szemben a projekt veszélyes, mert azzal mondani kell valamit. Ily módon pedig meg is lehet vele bukni.

HÁ: Azt még tegyük hozzá, hogy az sincs rendben, hogy a magyar építészet legfontosabb reprezentációs fórumát, a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonját egy művészeti intézmény igazgatja, aminek nem sok köze van az építészethez. Egy független szakmai grémiumnak, a vezető építészeti intézmények, szervezetek képviselőiből álló független kurátori szervezetnek kellene kézben tartania ezt a területet. Ebben az esetben lenne számon kérhető az építészek által. Művészeti zsűri művészeti munkát fog támogatni. Ezt a célt azonban a Képzőművészeti Biennálé tölti be. Az idei magyar pavilon anyaga akár ott is helyet kaphatott volna. Az utolsó olyan jelentős kiállítás, melyen az építészet megjelent a magyar pavilonban, úgy emlékszem Bachman Gábor kiállítása volt [Bachman Gábor: A semmi építészete, 6. Velencei Építészeti Biennálé, kurátor: Beke László – szerk.]. Azóta alig találkoztunk hasonlóval.

DT: Technikailag Bachman volt a legerősebb, de az organikusok is komplex kiállítást hoztak létre [Magyar organikus építészet, 5. Velencei Építészeti Biennálé – szerk.]. Épület utoljára a Ferencz István, Nagy Tamás, Turányi Gábor által kiállított munka volt. [8. Velencei Építészeti Biennálé, kurátor: Sulyok Miklós – szerk.].

HÁ: Mondhatjuk úgy is, hogy az építészek kezéből mára ki lett csavarva ez a terület. Bár tegyük hozzá, hogy az építészek sem fordítanak arra energiát, hogy megszerezzék a saját reprezentációs fórumukat.

MZs: Meglátásotok szerint mi az oka annak, hogy építészeti projektek helyett filozófia került a pavilonokba, nemcsak magyar hanem nemzetközi szinten is?

HÁ: Talán azért, mert az építészet egy állandóan változó terület. Most ilyen hullámon ülünk, holnap egy másikon fogunk. Ha már szóba került a piac: a piac struktúrája mindenhol nehéz helyzetbe hozza az építészeket, az ő helyzetük is változóban van.

MZs: Sok szó esett az építészet helyéről, helyzetéről. Hol kap helyet ebben a történetben az ember, aki használja az épületeket?

HÁ: Az ember a történet mindkét végén megtalálható, hiszen az épületeket emberek csinálják embereknek.

DT: Szét kell választani a dolgokat. Egy családi ház tervezése során olyan házat kell tervezni, amit a benne élők szeretni fognak. Egy ilyen esetben az építész nem állhat neki a munkának a jó értelemben vett építészeti arroganciával. Egy középületnél azonban, ami nagyközönségnek szól – ilyen volt esetünkben a 4-es metró –, nagyon határozottan kell képviselnünk az elképzeléseinket, azt, hogy az általunk megtervezett tér jobbá fogja tenni az emberek életét. Hiszen ez a cél. A tervfázisban lehet, hogy 100-ból 80 embernek nem tetszik az ötletünk, a végén azonban visszaigazolódik, hogy igazunk volt-e. Az ilyen jellegű munkában van veszély, bele lehet bukni, de mégis fontos, hogy ne a pillanatnyi igényeket szolgáljuk ki, hanem vigyük végig azt a víziót, amiben hiszünk.

HÁ: Mindig lehet hibáztatni az építészt, hogy erre vagy arra nem gondolt, de gondolt másra, nagyon sok másra. Hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy ez egy nagyon komplex szakma.


Kikötő épület, Gönyű - közösen a Térhálózattal - fotó: Danyi Balázs

Csapat


MZs: Ha az interjú alatt elhangzottakra gondolok, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mennyi kritika éri a látásmódotokat.

HÁ: Kapunk hideget, meleget egyaránt. Egymás között megfogalmaztuk már ezeket a gondolatokat. Gyakran beszélgetünk, a konkrét építészeti kérdések mellett ilyen kérdésekről is. Biztos nem vagyunk ezzel egyedül, de sokszor hiányzik a valódi nyilvános diskurzus.

DT: Én most, hogy már ősz a szakállam, és többéves szakmai tapasztalat áll mögöttem, úgy látom, hogy korábban ki kellett volna tágítani a beszélgetéseink köreit.

HÁ: Én abban hiszek, hogy az viszi előre az építészeti diskurzust, ha őszintén feltárjuk a dolgokat. Említhetem az építészeti kritikaírás területét is: nem sok olyan írás születik, ami negatív véleményt fogalmaz meg a valós építészeti kérdésekkel kapcsolatban. Az, hogy idáig jutottunk, annak is köszönhető, hogy bizonyos vélemények nem fogalmazódtak meg időben. Biztos van annak pszichológiai háttere is, hogy mindenki optimistának és happy-nek mutatkozik, mert ha mindig a hiányosságokra hívja fel valaki a figyelmet, akkor egy idő után károgónak, kellemetlen alaknak fogják bélyegezni, akire nincs szükség. Összességében azonban azt mondhatom, hogy az lenne jó, ha olyan vitakultúra alakulna ki, mely során egymásnak mehetünk, ütköztethetjük a véleményünket, a vitát követően azonban ugyanolyan barátok maradunk, mint az eszmecserét megelőzően. Azért is hiányzik ez nagyon, mert ha egy rossz munka kapcsán nem fogalmazzuk meg, hogy miért rossz, ha nincs róla valós vita, akkor azt könnyen jónak titulálhatja a nagyközönség, és senki nem tanul belőle. Majd egy következő, még rosszabb minőségű munka kapcsán sem fogalmazódik meg kritika. A folyamat öngerjesztő. A sajtó könnyen rákap egy témára, sok mindent el lehet adni szuper látványtervekkel, marketinggel. Hosszú távon valószínűleg minden a helyére kerül majd, de a jelenben sok minden félremegy, ennek következtében pedig ellehetetlenül a valós diskurzus.

MZs: Egy interjúban, ami nyolc éve készült veletek, kiemeltétek, hogy milyen fontos számotokra a humor. A humor jelentősége megmaradt?

HÁ: A humor is olyan, mint az építészet: nehéz megmondani, hogy mi az, de ha szembejön, nem lehet nem felismerni.

Molnár Zsuzsanna

 

A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »