építészet : környezet : innováció

Közös vagy nem közös?

Két – korban, szellemiségében, motivációjában – teljesen eltérő közösség bemutatása, hol több, hol kevesebb sikerrel. A gyűrűfűi Kilián Imre és a Kollektív Ház egykori tagja, Golda János voltak az "öko-retro-bio-grín" legutóbbi vendégei.

A „Földalatti Beszélgetések- öko-retro-bio-grín" rendezvénysorozat legutóbbi, december 14-i alkalmán a  közösségépítés és ökofalvak kerültek terítékre. Zsuppán András beszélgetőpartnerei Kilián Imre, a Gyűrűfű Egyesület elnöke és a Gyűrűfű ökofalu egyik alapítója és Golda János Ybl-díjas építész,  a Teampannon Kollektív Lakóegyesület titkára voltak.

Golda János, Kilián Imre és Zsuppán András
Közönség a FUGÁ-ban
 

A közösségépítésről és az ökofalvakról szóló beszélgetését komoly érdeklődés övezte, bizonyíték rá a FUGÁ-ba megjelent nagyszámú – elsősorban fiatalokból álló – érdeklődő.

A cím csalóka: ökofalvakról, így többes számban szó sem volt, kizárólag Gyűrűfű került terítékre. Felesleges is lett volna, ha más hasonló – de korántsem azonos – kísérleti települések meghívott vendég(ek) nélkül kivesézésre kerülnek.

A vendégek, Golda János és Kilián Imre nem csupán a szaksajtóban méltán ismertek: a miskolci Kollektív Ház és a gyűrűfűi ökofalu is komoly publicitást kaptak az elmúlt években. Mindezt csak azért fontos hangsúlyozni, mert mind Gyűrűfű, mind a Kollektív Ház tekintetében meglehetősen pontos információi lehetnek bárkinek, akit a téma kicsit is érdekel.

Kilián Imre Gyűrűfűről mesél
Földalatti beszélgetések
 

A Kollektív Ház története a hetvenes évek végének alternatív szellemiségével kapcsolható össze: Miskolc éppen panel-metropolisszá válik, a város pedig kapva kap az alkalmon, hogy lelkes, idealista, fiatal építészeket telepítsen le. A Házban aztán otthonra találnak ezek a fiatalok, akik másképpen gondolkodtak munkáról, alkotásról, egymásról és a közösségépítésről. Építettek számukra egy házat, amelyben álmodozhattak, alkothattak, kísérletezhettek. Aztán egy évtized elteltével a Kollektív Ház megszűnt.

Nem tudjuk azonban, hogy miért költöztek Miskolcra ezek a fiatalok, mit vártak a jövőtől, miért kapaszkodtak össze. Az este folyamán ezekre a kérdésekre még csak-csak kapunk választ: a hetvenes évek légszomjában összekapaszkodott egy generáció, a munkalehetőség miatt költöztek Miskolcra, bízva egymásban és a lehetőségben. Aztán a nyolcvanas években valami megváltozott: fokozatosan egyre kevesebb lett a munka. A közösségépítés, a közösségen belüli kohézió, a csoportdinamika, a konfliktusok, a mindennapok és az alkotás folyamatának bemutatása az, ami közel hozhatta volna a hallgatóhoz ezt az izgalmas kísérletet.

A műfaj: nyilvános eszmecsere
...ahol mindenki felteheti a kérdéseit
 

Aki nem húzott le tíz évet többedmagával, alkotótársakkal és barátokkal egy otthonban – és mi vagyunk többségben – annak személyes, emberi történetek, hétköznapi konfliktusok és örömök bemutatásával válhat érzékelhetővé, hogy milyen lehetett az élet a Kollektív Házban. És utána. Mit adott ez a tíz év, sikeresnek tekinthető-e a kísérlet – főleg annak fényében, hogy a fiatal építészek örök időkre tervezték az együttélést. A Házban született gyerekek (akik közül egyébként többen építészek lettek), hogyan hatottak, hogyan változtatták meg a Házat (róluk azért annyit megtudtunk, hogy a Ház harmincéves születésnapjára megrendezett miskolci kiállításon pont az a program maradt el, amelyet ők tartottak volna, mert végül visszaléptek).

Golda János azonban szerénységből vagy szeméremből keveset mesélt a hallgatóságnak ezekről a szférákról, nem tudtuk meg, hogy miben érhető tetten a „másként gondolkozás”. Azt a faramuci helyzetet sem ismertük meg behatóbban, miszerint hogyan lehetséges az, hogy a rendszer támogatásával gondolkozhattak - másként. Gyakorlatilag engedélyt kaptak a másként gondolkodásra egy olyan korban, amikor például súlyos devianciát jelentett, ha valaki férfi létére hosszú hajat viselt. Nem tudjuk, hogy milyen oka van annak, hogy nem kaptunk választ ezekre a kérdésekre.

és a vendégek válaszolnak
Golda János miskolci emlékeket idéz
 

A gyűrűfűi ökofalu mint a rendszerváltás „káosz-pontjából”, a rendszerváltás zöldmozgalmából kinőtt, kezdetben értelmiségi társadalmi, gazdasági próbálkozás magán viseli a kísérletezés összes jegyét: Kilián Imre őszintén vállalta a hibákat és a kísérletezés nehéz, de izgalmas elemeit. Ahogy fogalmazott, az ökofalu „olyan, mint a magyar narancs”. A konfliktusok részben a jogi helyzetből, részben a fluktuációból, részben pedig abból az idealizált képből fakadnak, amellyel a kísérlet elindult. Minél többen élnek az ökofaluban, annál nehezebb a konfliktusok és érdekek kezelése. Az ökofalu létrehozásával megörököltek számos, az aprófalvakra jellemző problémát, például a megélhetés, ingázás kérdését.

„Ökofalut építeni nehéz feladat, mert kezdeni kell valamit a külső erőkkel. Folyamatosan döntéseket kell hozni” - fogalmazott Kilián Imre. A gyűrűfűi ökofalu mint közösség is a kísérletezés stádiumában van: az épületek egymástól viszonylag távol helyezkednek el, szándékosan a szeres elrendezést tartották jónak a tervezéskor. Az építési technológiákban – nyilván anyagi erőforrások hiányában – számos kompromisszumos megoldás született. Hiányzik a közösségi színhely, a falu egésze ritkán jár össze, baráti közösségek, csoportok azonban vannak. A szellemiség, azaz az öko-gondolat közös, de ez önmagában még nem jelent feltétlenül egy erős kohéziót - legalábbis ez derült ki (számomra) abból, amit Kilián Imre mesélt a falu életéről.

Két – korban, szellemiségében, motivációjában – teljesen eltérő közösség bemutatására tett kísérletet az este, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az egyik közösség mára fogalom lett, kivételes korban kivételes lehetőség volt, a másik közösség még formálódik: a kísérlet tovább tart.

Biczó Gabriella

 

A beszélgetéssorozat támogatója a Nemzeti Kulturális Alap

 


 

2 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »