építészet : környezet : innováció

Keleti válasz

Az 1980-as évek végi, 90-es évek eleji időszakot a japán építészet új aranykorának is szokás nevezni. Ezt a „pre-bubble” időszakot a látványos és szokatlan épületek túltermelése, a városi komplexumok nagyarányú építése jellemezte - elsősorban a nagyvárosokban.
Biczó Gabi írása a krízisépítészet sorozatban.

A világgazdasági válság, fedezeti, hitelválság vagy krízis - nevezzük bárhogyan, kinek mi tetszik - lappangó problémák sokaságát hozhatja felszínre. Azért a feltételes mód, mert nem szükségszerű a „nehézségben az esély” szemléletmód alkalmazása. Felfoghatjuk korunk válságát rajtunk kívülálló szerencsétlen körülményként, a bankárok és gazdasági szakemberek hibás döntéseinek sorozataként, adhatjuk azt a választ, miszerint ők rontották el, oldják is meg ők. Tekinthetünk persze másként is a problémára, Hamvas Bélát idézve: „A pácban mindenki benne van.

 

Oszaka látképe, fotó: Kadzunori Macuo
 

 

Japánt a húszas és harmincas évektől, majd a második világháborút követő időszakban is jellemezte az újszerű iránti érdeklődés. A hagyományok tisztelete és a kívülről érkező hatások azonban Európából nézve, sajátos egységet eredményeztek. A tradíció és a kísérletezés, a fém, az üveg vagy a vasbeton használata jól megfért a hagyományos, minimalista, funkcionális épületekkel. Köztudomású, hogy a japán építészetben a nagy változások a 19. század közepén kezdődtek, a japán építészetre erőteljes hatást gyakorolt az európai modernizmus. És fordítva is igaz: az első világháború után Európára is hatott a japán kultúra, benne az építészet.

„A háború utáni évtizedben Európa építészei észrevették az építőstílusok hangzavarát. A fojtogató káoszból egy kivezetőút volt lehetséges: az egyszerűség irányában. Így kerültünk közelebb a japán házhoz. Ebben az időben körülbelül mindenki torkig volt már a klasszicizmussal, a részarányosság elveivel. Fordult a közönség ízlése. Csak semmi díszítmény, semmi stílusemlék! Inkább az olyan lakóház, mint a régi, meggyökeresedett japánház, mely szabálytalan, részaránytalan és ide-oda nyújtható, de megvan az az előnye, hogy minden életigényhez hozzáigazodik és a mai embernek való. Évezredek óta ezt az elvet testesíti meg a japán építészet. A szimmetria hiánya valósággal művészi elv náluk. Nem az egyensúly törvénye, nem az ismétlés elégíti ki a lelkeket” - írta Nádai Pál a Nyugatban 1938-ban.1

A japán építőiparnak a huszadik században két felfutása is volt: a második világháborút követő újjáépítési hullám és a 80-as, 90-es évek eleji, az 1992-ben bekövetkezett buborék kipukkadásáig tartó időszak. Erre a hihetetlenül sikeres gazdasági periódusra jellemző adat, hogy Tokió épületeinek 30 százaléka ekkor, tehát nagyjából tíz év alatt épült föl. Az 1980-as évek végi, 90-es eleji időszakot a japán építészet új aranykorának is szokás nevezni. Ezt a „pre-bubble” időszakot a látványos és szokatlan épületek túltermelése, a városi komplexumok  nagyarányú építése jellemezte - elsősorban a nagyvárosokban. Az aranykort Arata Iszodzaki, Tadao Ando, Fumihiko Maki, Kadzuo Sinohara, Tojo Ito, Hirosi Hara, Sin Takamacu építészek képviselték, a TEPIA Tudományos Központtal, a tokiói Spirállal, vagy a Kirin Plazával, hogy csak néhányat említsünk.

 

Tepia Tudományos Központ, Tokió, tervezte Maki Fumihiko, 1989, fotó POHAN
Spiral House, Tokió, tervezte Maki Fumihiko, 1985
 

 

„A válság előtt a föld drága volt az épületekhez képest, éppen ezért az építkezés a töredéke volt a föld vagy telek értékének. Bármit megcsinálhattak az építészek, nem számított. Számos olyan épület volt a 80-as években, aminek semmilyen funkciója nem volt, gyakorlatilag üresen álltak. Túlfűtött időszak volt. Emiatt szerettek a nyugatiak Japánba menni, lehetett kísérletezni” - meséli Várhelyi Judit, aki Japánban élt ebben az időszakban. „A gazdasági boomot a hatalmas, fantasztikus és gyakran kísérletező városi épületek, beruházások jellemezték” - fogalmazza meg egy interjúban Bognár Botond, az Egyesült Államokban élő építész-tanár, nemrégiben megjelent könyve kapcsán.  

Az 1992-es japán gazdasági válság számos területen megkérdőjelezte az addig látszólag jól működő rendszert. Az építőiparban egyik napról a másikra számos nagyberuházást leállítottak. 2001-ben az új Koidzumi-kormány azonnal leállította az új gátak, repülőterek építését, összesen 300 (!) projektet. „A presztízsberuházások az építőiparban pillanatok alatt eltűntek, gyakorlatilag egyik napról a másikra” - meséli Pálffy György építész, aki ebben az időszakban Japánban élt és dolgozott. Korábbi beszélgetésünk alkalmával rámutatott, hogy elsősorban a luxusberuházások estek vissza a 90-es évek Japánjában, de volt hova fordulni: az egészségügyi, oktatási intézmények, az élelmiszeripar felé. „A hirtelen változások nagyon jellemzőek az építőiparban. Vitathatatlan, hogy egy nagyon túlfeszített gazdaság volt Japánban a 80-as évek végén. Mind a részvény-, mind az ingatlanpiacon elszabadultak az árak” - teszi hozzá.

A buborékgazdaság azt jelentette, hogy az ingatlanárak és a tőzsdei árfolyamok az égig szöktek, a túlértékelt vagyonokra pedig a bankok jelentős hiteleket folyósítottak. Azaz a pénzügyi folyamatok köszönő viszonyban sem voltak a reálfolyamatokkal, így a buboréknak előbb-utóbb ki kellett pukkadnia. Az árak leestek, és ezzel a bankok biztosítéka eltűnt. Az 1997-es délkelet-ázsiai pénzügyi válság pedig csak rontott Japán helyzetén. A tárgyalt időszak alatt, a japán kormányok (1991-2003 között egy tucat kormány váltotta egymást) nem tudtak megfelelő választ adni a gazdasági problémákra.

A gazdasági irányítás bonyolult szabályrendszerét kellett átalakítani a válság enyhítése érdekében. Számos változás közül, az egyik leglényegesebb a dereguláció volt. A 90-es években ennek egyik elemeként lehetővé tették - a korábbi gyakorlattól eltérően - hogy a fizetésképtelenné vált vállalatok csődbe mehessenek. Korábban a japán „esernyőszervezetnek” köszönhetően, minden vállalatnak volt úgynevezett főbankja, amely veszély esetén beavatkozott, hitelek formájában megsegítette a céget. Ha ez nem bizonyult elegendőnek, akkor a bank további segítséget keresett, gyakran a Külkereskedelmi és Iparügyi Minisztériumhoz fordul. A minisztérium pedig további védőernyőt nyújtott: azaz nem engedte csődbe menni a vállalatot. Nos, ezt a struktúrát felszámolták, amelynek következménye az lett, hogy például a négy nagy brókerház egyikének, a Yamaichi Secirities-nek csődje világszenzációként hatott. Hasonlóan komoly strukturális változást jelentett a vállalati menedzsment területén a szeniorátus elvének fokozatos felszámolása, azaz az előléptetéseknél mostantól nem a kor, hanem a rátermettség számít.

 

 
Kirin Plaza, Oszaka, tervezte Sin Takamacu, 1987
Syntax, Kiotó, tervezte Sin Takamacu, 1990 (lebontották 2005-ben), fotó Naoya Fujii
Tokyo Ginza Shiseido, tervezte Ricardo Bofill, 2001

 

A válság ellenére nem beszélhetünk arról, hogy látványosan megcsappantak az építkezések, hiszen magánházak, apartmanok, klinikák, egyetemi épületek vagy kiskereskedelmi boltok ugyanúgy épültek - elég, ha csak egy pillantást vetünk bármelyik ismert japán építész portfóliójára. Talán a kísérletezés, a féktelen túlhajszolás, az épület, mint élő, óriás reklám funkciója szűnt meg. „Rengeteg olyan ház volt Tokióban, amit elkezdtek építeni, be is fejezték, de már nem találtak lakót. Extravagáns épületek voltak, szellemházként üresen álltak. Bubble-houses - mi csak így neveztük őket” - meséli Várhelyi Judit. Korábban a tokiói zsúfoltság miatt futurisztikus tervek, elképzelések születtek, felvetődött például, hogy lakónegyedeket kellene létrehozni az öbölben. A válság miatt estek a földárak, így ez az elképzelés elhalt. Eltűntek a futurisztikus projektek, a tenger közepére való építkezés gondolata. A gazdasági válság miatt nem állt meg az élet. „Bár nálunk lenne olyan a krízis, mint Japánban” - jegyzi meg Várhelyi Judit, és hozzáteszi, hogy a 2000-es években új metróvonalat adtak át Tokióban (húsz év múlva persze a budapestiek is elmondhatják majd, hogy az államadósság szélén azért épült a négyes metró). Szintén ebben az időszakban jelentek meg Tokióban az ún. brand épületek, a divatcégek (pl. a Prada) építészeti reprezentációjaként. Itt találjuk a Shiseido kozmetikai cég 55 méter magas, 11 emeletes épületét Tokió Ginza üzleti negyedében, vagy a Hermes is ebben az időszakban, 1997-ben vásárolt 85 millió euróért telket Tokióban.

A japán építőipar történetének tanulságai nem adaptálhatók más országokra. Japánban nem szokatlan, hogy az épületeket 10-20 évente lebontják, majd újraépítik, akár néhány éves kihagyással. Az épületek lerombolása majd újjáépítése a működő gazdaság egyfajta szimbólumaként is értelmezhető, számos más aspektus mellett. A poszt-bubble időszakban ez folytatódik, napjainkban is tart, de sokkal lassabban. A fentebb már említett Bognár Botonddal készített interjúban, az építész elmeséli, hogy tavaly tavasszal diákjaival Japánba utazott, hogy megmutassa nekik a két talán legjelentősebb kortárs japán épületet, a Kirin Plazát Oszakában és a Syntaxot Kiotóban. Amikor a Kirin Plazához értek, azt tapasztalták, hogy lebontották, majd tovább haladva a Syntaxhoz, az épület hűlt helyét találták.

Amikor 1993-ra nyilvánvaló lett, hogy a gazdasági recesszió minden szinten komolyan jelentkezik, akkor a japánok nagyon gyorsan felfedezték, hogy újra kell strukturálni a gazdaságot, és ezt a szociális és kulturális változások is követték. Az építészet kísérletezni kezdett, hogy új megoldásokat találjon. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a funkcionalitás és fenntarthatóság irányába mozdultak el, a „kevesebb több” szemlélet kezdett elterjedni. Az eredmény a természetes anyagok, a fa, a papír, a bambusz és a nád felé fordulás, Sigeru Ban, Aoki Dzsun, Kengo Kuma vagy az Atelier Bow-Wow munkái. De jellemző az új anyagokkal való kísérletezés is: új típusú üvegek, fémötvözetek, szintetikus anyagok elterjedése és természetesen a zöldtető alkalmazása. A szempont megváltozott: korlátozott erőforrások használatával megőrizni a magas minőséget.

Biczó Gabriella


 1 Nádai Pál Japán ízlés. Nyugat, 1938, II. 431-435 o. in: Terebess Ázsia E-Tár

vélemény írásához jelentkezzen be »