építészet : környezet : innováció

Jobb az őszinteség — egy tavalyi interjú Reischl Gáborral

A Művészetek Völgye 2007. évi rendezvényén HÁZ-MESTEREK címmel Krizsán András közönség előtt folytatott hosszabb beszélgetést Reischl Gáborral Pulán. Szomorú alkalomból, Reischl Gábor elhunytát követően tesszük közzé az ars poeticának is fölfogható, a szakmai hitvallás mellett sok emberi mondanivalót is hordozó szöveget.
Reischl Gábor
A Művészetek Völgye rendezvényén HÁZ-MESTEREK címmel Krizsán András Reischl Gáborral közönség előtt folytatott hosszabb beszélgetést Pulán. Szomorú alkalomból, Reischl Gábor elhunytát követően tesszük közzé az ars poeticának is fölfogható, a szakmai hitvallás mellett sok személyes, mély emberi mondanivalót is hordozó szöveget. (2007. július 27.; részletek – a teljes szöveg pdf-ben csatolva).

 

Krizsán András: Először a kezdeti lépésekről szeretnélek kérdezni. Engem azok a gyökerek érdekelnének, hogy milyen indíttatásból fordul egy építész az aprófalvak, a kistelepülések, a vidék építészete felé. Hiszen azt gondolná egy kívülálló, vagy akár egy szakmabeli is, hogy az építészeknek az a legnemesebb dolga és feladata, hogy nagy felhőkarcolókat, nagy urbánus középületeket tervezhessenek, és közben te elindultál a vidék építészete irányába. Mi volt az a motiváció, ki súgott a füledbe valamit, hogy ebbe az irányba fordultál? Mik voltak mindebben a kezdeti lépések?

Reischl Gábor: Erre a kérdésre elég fura a válasz, mert mikor én 1972-ben végeztem az egyetemen, édesapám ott tanított, ami hát elég érdekes dolog volt. Ő volt a Lakóépülettervezési tanszék vezetője, egy igazi egyéniség. Reischl rostának hívták, mert aki rajta túljutott, abból építész lett. Hát én ennek ellenére vállaltam. Máshol nem lehetett akkor –az Ybl Miklós Főiskolát kivéve – építészetet tanulni. Így végeztem el a feleségemmel az egyetemet. Akkor már gyermekünk is volt, nem laktunk otthon, de állás az volt. Úgy nézett ki Magyarország, hogy egy végzős egyetemista kapott diplomát és bármelyik tervezőintézetbe elmehetett. Szóval ilyen kádári rend volt még akkor. De én valahogy nyáron nem szerettem dolgozni soha, benn a négy fal között. Az egész indíték innen kezdődött.

Négy fal között én nyáron nem bírtam ki. Vitorláztam versenyszerűen 15 évig, barlangásztam, és így tovább. Valahogy úgy éreztem, hogy ha egy irodában ott kell csücsülnöm négy fal között, az kibírhatatlan számomra. Jóapámat megkérdeztem, hogy van-e valami alternatíva. Addig, öt évig nem kérdeztem semmiről, mert inkább a távolságot tartottam tőle, de akkor megkérdeztem. Ő rövid gondolkodási idő után azt mondta: hát van alternatíva, a mezőgazdasági építészet. Nem vidéket mondott, mezőgazdaságit. Ő abszolút urbánus ember volt, én is Budapesten nőttem fel. Kérdem tőle, hogy hát jól gondolja-e, mikor azt se tudom, hogy a tehén meg a borjú, meg egyéb dolgok mi fán teremnek. Akkor jóapám azt mondta: ha azt akarod, hogy szabad legyél, akkor a vidék az a szabadság maga!

Akkoriban építész alig volt vidéken, mert az építész a Duna-parton szeret építeni. De a mezőgazdaságban 1972-ben viszonylag sok pénz volt, építész meg nem nagyon. Illetve hát inkább ilyen kőművesek. Jóapám azt is megsúgta, hogy Gödöllőn van egy egyetem, az akkori Gödöllői Agrártudományi Egyetem, és ott van egy építészeti tanszék, Tomory László vezetésével. Bandukoljak ki Gödöllőre, nincs messze Budapesttől, és kérdezzem meg, hogy kell-e demonstrátor. Laci bácsi azt mondta, hogy kell! A tanszék teljesen idegen volt a számomra. Egy hivatal volt inkább, még rajzasztal sem volt. De a szabadságvágy ott tartott! Két év után pedig, amikor elmentem, megéreztem valamit, hogy a Gödöllői Agrártudományi Egyetem, a mezőgazdaság, a vidék még sincs olyan távol tőlem, mint ahogy gondolnám.

Gödöllő GATE

 

Krizsán András: Így a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen kezdtél mezőgazdasági épületek tervezésével foglalkozni, és párhuzamosan az oktatói munkát is ott kezdted el?

Reischl Gábor:
Igen, rögtön oktatni kellett. Tudod, úgy van ez, hogy te végeztél az egyetemen, és utána egy náladnál idősebb embernek, aki ráadásul agrármérnök lesz, annak kell beszélned az istállókról, pestiként. Hát az maga a halál!

Krizsán András: Hogy oldottad meg?


Reischl Gábor: Ott főleg fiúk voltak akkoriban, de voltak helyes lányok is. (A gazdász lányok értenek a férfiakhoz, mert ők a marhákhoz is értenek.) No de én tényleg nem tudtam, hogy a borjú az kinek a micsodája! Kénytelen voltam azt mondani a diáknak – és ez a vidéki építészetben sokat jelentett – hogy: te Jóska, én nem értek a tehenekhez. Be kell vallani ugye!

Krizsán András: Jobb az őszinteség!

Reischl Gábor: Jobb az őszinteség. Én nem értek ehhez. Valamit tanultam építészetből, de mondjad el nekem, hogy a borjú az ki. Ő akkor elmondta, hogy ki a borjú. Na, mondom az kicsike, annak nem kell akkora nagy ház, ugye. És akkor ezt így elkezdtük. Ezt nagyon szeretik a diákok, mikor a tanár nem akar okosabb lenni náluk. Ott meg, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna okosabb lenni, mert ők voltak a vidékiek. A vidék építészete erről szól. Megérkezik mondjuk egy nadrágos ember Pulára, ahol ő buta. Lehet 5 diplomája, 10 diplomája, de ez az élethosszig tartó tanulásnak a teljes csődje. Mert akkor ő már csak a repülőjáratok első osztályán tud közlekedni.

Krizsán András: Hamvas Béla mondja, hogy a professzor a legbutább ember, mert őt már tanítani sem lehet.

Reischl Gábor: Hát igen, valóban. Nyilvánvalóan a szőlőhöz az X bácsi ért jobban. A présházat, amit örökölt, azt is jobban ismeri. Ha egy építész kikerül az egyetemről, és bemegy egy ilyen pincébe, keresi a kátránypapírt, mikor azt ugye agyaggal szigetelik. Nem érti azt sem, hogy miért olyan hűvös, pedig a légkondicionáló nem bírja az irodaházban. Az ember megérkezik bután egy helyre, de nem szabad azt mutatni, hogy nem buta. Mert ráadásul a vidéki ember bizalmatlan. A nadrágos ember már egypárszor elintézte. Ha végigvesszük csak a közelmúlt történelmét, tíz évenként a nadrágos ember mindig mondott valamit: most ezt kell csinálni, most azt kell csinálni. Aztán tízévenként mindig kudarc lett a vége. Most verték át legutóbb, 17 évvel ezelőtt. Akkor is át lett verve. (...)

 

Kambodzsa, iskola
Kambodzsa, iskola
Kambodzsa, iskola

 

Az ország, ahova kiküldtek engem 1981-ben, Kambodzsa, másfél évvel a világ egyik legborzasztóbb népirtása után. Phnom Penhben, ahol 2–3 millió embert irtottak ki, mégis igen vidám emberek fogadtak. Pedig nem volt elektromos áram, semmi nem volt. Ezek az emberek mégis tudtak minden energia nélkül élni ott abban a plusz 40 fokban. Én az első napokban szörnyen éreztem magamat, mert hát elég forróság volt. De láttam, hogy ők energia nélkül is tudnak élni.

Mi pedig bemenekültünk a nagykövetségre, mert mi európaiak nem tudunk energia nélkül élni. A nagykövetségen viszont be voltunk zárva, és nem tudtunk kitekinteni. Később aztán egy kerékpárral mégis megpróbáltam a környéket bejárni, és láttam, hogy az emberek hogyan építik a házaikat. Építész nélkül! Nem kell nekik építész, aki félrevezeti őket, hanem maguk építik bambuszból. Ez az ottani hagyományos parasztház, ahol én is nagyon sokat tapasztaltam, sokszor aludtam is. A szerkezete úgy nézett ki, hogy a lábak alul és bent csak egy gyékény. A padlón vékony bambusz hasítékok voltak, alig mertem rámenni, mert kicsit féltem, hogy elbír-e. Az ember a székre letette a cuccát és először tudott jól aludni Kambodzsában légkondicionáló nélkül. Mert ha a moszkitó hálót maga alá gyűrte, mindenhonnan szellőzött a ház. Így lehet nulla energiával is normálisan élni.

Mi egy lerombolt pedagógiai központ miatt mentünk, hogy próbáljunk valamit belőle csinálni. Feladat szinte semmi, csak annyi, hogy csináljunk valamit. De hál’ Istennek egy pozitívum volt: nem volt kormányzat akkor ott! Teljesen szabadjára voltunk engedve. Mivel nagyon sok szegény gyerek volt, kitaláltuk, hogy egy gyerekvárost csinálunk, de annak az egész a technológiájával. Ez a gyerekváros majdnem Magyarországon is lehetne, tornácos épület. Itt tájolás ugyan nincsen, mert fönn van a zeniten a napocska, aztán le is hullik.

A tó, amiből kikerült az építőanyag, később halastó lett. Tehát itt az építésnek nem is az volt a lényege, hogy, milyen szép házat tudunk építeni, hanem az, hogy az építés maga legyen az élet! Maga legyen az, ami az embereknek munkát ad, és az iskola is. Hiszen az építőanyag itt a föld maga, mint nálunk a vályog. A kitermelt föld helyén tavat csináltunk és ma már halat tartanak benne. Így lett a tó vasárnapi táplálékuk forrása is egyben, és a rizst is tudják locsolni vele. Tehát az egész élet egy egység-szisztéma. Jóval később, 1991-ben, terveztem egy mezőgazdasági főiskolát is, ahol szintén nem volt áram se még. Illetve csak aggregátor. Ez már persze a parasztháznak egyfajta átértékelése nyilvánvalóan. Úgy nyertük meg ezt a munkát, hogy ennek a Kecskemét nagyságú városkának, Honpong-Changnak a lakossága 100%-ban munkanélküli volt. Itt az volt a lényege a tervezésnek, hogy nehogy gyorsan felépüljön az épület. Nehogy gyorsan! Ugye mert, ha gyorsan felépül, akkor nincs tovább munkájuk az embereknek. Minél lassabban épüljön föl az épület, ez volt a lényeg! Meg az is, hogy egy keresztmetszetnek a variációjából álljon ez a 22000 m2 szerkezet. Szakmunkás nem volt, hanem öt magyar szakmunkás tanította be a lakosságot ezen az építésen. Szó volt róla, hogy egy szingapúri cég, meg egy bostoni cég ilyen gyorsan összeszerelhető házakat hoznak, de azzal semmire sem mennek, ha gyorsan kész az iskola. Ki a franc akar ott tanulni, mikor nincs munka? Munkát kell adni. Itt a cserepet, a téglát, a burkolóanyagot, magát ezt a keresztmetszetet, amire megtanítottuk az embereket, a város saját magának építette.

Krizsán András: Miközben tanítottátok őket, munkát is tudtatok adni nekik. (...)

Reischl Gábor: Mindent lehet pozitívra hangszerelni, meg negatívra. Most inkább negatív hangszerelésben mondom: siralmasan, megmondom őszintén. Tíz évvel ezelőtt biztatóbbnak éreztem a helyzetet. Tíz évvel ezelőtt, bármennyire furcsa, bármennyire magára hagyták, az emberekben volt vidéken vállalkozói képesség. Most az átlagemberről beszélek. Persze más a Balaton-felvidék és más az Ormánság, meg más Somogy. De most azt látom, ahol dolgoztunk, például Zalában vagy 20 faluban, hogy ezekben a falvakban bizony csökken a lelkesedés. A nép valamit nem ért. Ennek megmondom őszintén, az egyik nagy oka az – most hagyjuk a nagypolitikát –, hogy nincs szervező erő vidéken. El szoktam mondani, hogy a II. világháborúban a vidéken a zsidóságot teljesen kiirtották. A mai napig a zsidó boltok Tiszadobtól Kapolcsig be vannak zárva, be vannak deszkázva. A mai napig meg lehet ismerni ezeket a boltokat, mindig a sarkon voltak. Ez azért fontos, mert annak idején ezek a családok mondták meg, hogy Feri bácsi most búzát kell vetni, most pityókát, most ezt kell, most azt kell. És a kereskedelem ment.

 

Tornyiszentmiklósi csirkefarm
Tornyiszentmiklósi csirkefarm
Tornyiszentmiklósi csirkefarm

 

Most magára van hagyva a vidék, mert gyakorlatilag nincs szervező erő. Az agrárértelmiség azt mondja, hogy neki nincs feladata, mert ő csak nagygazdaságban tud gondolkodni. Na persze van kivétel is, például Mórahalmon, az lent van Szeged és Mohács között, pont a határon. A Móra-Ker Szövetkezet, magyar szövetkezet, ami elkezdte úgy szervezni az ottani környezetet, hogy Mariska néni is be tudja vinni a paprikáját. A baromi nagy raktáráruházak tele vannak árukkal. Kamionnal szállítanak a multiknak is, és ha a Mariska nénitől nem veszi át a paprikát, akkor ez a Móra-Ker ad egy piacot neki, hogy ott cserélje be. Mert ma Magyarországon nincsenek helyi piacok. A helyi piacok olyanok pillanatnyilag, hogy ilyen globális csecsebecséket hoznak kocsival. Az nem helyi piac! Ha megtermeli itt Pulán valaki a paprikáját, azt a pulai boltban nem kapom meg. Ugye? Sehol se kapom meg. Hát már Erdélyben is ott tartunk, hogy az ember bemegy egy kocsmába, és azt mondja az ember Torockón, hogy pálinkát kér. Erre azt mondják, hogy kivi likőr van. Kivi! Mire én mondom: hát Mariska drága, a szomszédban ott van a legjobb pálinka. Nem-nem, azt mondja nekem: nincsen, nem működik a kereskedelem. Tudod, ez a kiskereskedelem. Pedig most tanultam meg, voltam ilyen bio-napon, kerekasztal beszélgetésen, hogy igenis minden önkormányzat jogosult lenne helyi piacot szervezni. De nincsen szervező erő vidéken, és ez végtelenül elvette az emberek kedvét, hogy ők dolgoznak, de a semmiért. Na most ez a marha nagy hiba!

Amikor azt mondjuk, hogy lenyúlja a multi a vidéket, ugye mert mindent lenyúl, meg majd a földjeinket is lenyúlják, mert az emberek nem tudják a traktoruk hitelét visszafizetni, és így tovább, akkor bizony én azt mondom vessünk magunkra! (...)

Krizsán András: Kemény Berci bácsi szokta mondani, hogy nem a vidék népesség megtartó képességét kell fejleszteni, hanem a képesség-megtartó népességet. Vagyis az embereket kell ösztönözni, helyzetbe hozni, vagy az egymással kölcsönös együttélésben lévő szervezésre megtanítani, amely aztán elindítja azt a növekedést, azt a szervezést, amely természetes úton abban a közösségben, tovább tud épülni és alakulni. De te, mint építész, vagy mint mezőgazdasági épületek tervezésével foglalkozó szakember, tudsz-e valami olyan lehetőséget, vagy bármiféle példát felmutatni, aminek segítségével elindulhat egy ilyen kezdeményezés. Amikor egy közösség a saját lábára áll, és megtalálja azt a pontot, amely annak a kistérségnek, vagy településnek jövőképet tud mutatni?

Reischl Gábor: Ez mindig kérdés, hogy egy építész tud-e ilyen példát felmutatni. Most is átmentünk közgazdaságtanba, szociológiába, orvoslásba és még nem tudom mibe. Érted? Olykor én is azt hiszem, hogy tényleg azzal a példával lehetne élni – és most ilyen nagyokat mond az ember – a maga életformájával. Állítom, hogy az értelmiség az élet formája. Tehát az értelmiség ne csak beszéljen, hogy puritanizmus, hogy milyen jó energia nélkül élni, és közben meg a 600-as Mercijével száguldozik föl-alá, hanem akkor valami legyen. Másrészt valóban baromi fontos a munkájának a profizmusa. Itt van pl. Balatonfenyvesen egy nagyobb épület, Fáczányi Zsuzsa kolléganőmmel együtt csináltuk, egy 7000 tonnás magtároló. Ez a tároló teljesen energiatakarékos. A hombárt mi ugyanúgy fölülről töltjük be, csak egy kicsit nagyobb nagyságrendben, 9 méter magasan. Ez az országban egyetlen, de a világon sincs nagyon sok ilyen jellegű tároló.

 

Balatonfenyvesi magtár
Balatonfenyvesi magtár

 

Itt megint nem akarom elmagyarázni, hogy ez a gabona miért nem fülled be, mért nem kellett szárítani. Most csak azt mondom, hogy kell egy kicsit a szakértelem. Mert amúgy befülled 9 méter alatt, de valami miatt itt nem. Most éppen gabonakereslet van, de akkor gabonatöbblet volt, és azt mondták, hogy el kell adni. De ha lennének ilyen tárolók, megoldódna a probléma. Ajánlottam a minisztériumnak, legyenek ilyen résztárolók, amivel minimális energiával és minimális pénz ráfordítással megmarad a gabona beltartalmi értéke, és a bűnös nyugatnak – ami amúgy nem annyira bűnös – el tudnánk adni drágábban, és sokkal okosabban. Mert ahogy nyugaton egy ilyen nagyságrendű tárolót 10 géppel, szellőző berendezésekkel működtetnek, addig ez teljesen energiatakarékos. (...)

Krizsán András: Van-e még ma is valamilyen kötődésed Gödöllőhöz? Terveztél- e ott is valamit?

Reischl Gábor: 20 évet dolgoztam a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Közben voltam a BUVÁTI-ban, itt-ott, amott, de Gödöllő a mai napig meghatározó a számomra. Van itt egy, kicsit még a szocreálnak a hatására épült, szoborszerű központi épület, amit 1965-ben, Zöldi Emil tervei alapján építettek. Ebben volt a mi tanszékünk is, ahol dolgoztam. Az aula is itt van, Amerigo Totnak a világhíres munkájával, a nap születésével. Ennek a modern épületnek van egy marha nagy, piramis méretű előlépcsője, amivel semmi baj nem volt. Igaz semmi értelme nincs neki, mert mikor télen leesik a hó, akkor a szélén mennek a diákok meg a tanárok. A HÉV felől másfél méter van kitaposva, a város felől 80 centi. Azon lehet felmenni, csak éppen korlát nem volt. Arra volt jó ez a lépcső, hogy bolond ballagásnál a gyerekek mint tribünt használták. Mígnem jött 1995, amikor az Országos Mezőgazdasági kiállítást Horn Gyula nyitotta meg.

 

Gödöllő GATE - az átalakított lépcső
Gödöllő GATE - az átalakított lépcső

 

Azt mondták, hogy a Gyulának ezen a lépcsőn kell majd állnia. Jöttek ugye előtte két héttel a biztonságiak, és bementek a lépcső alá is. A lépcső alatt úgynevezett orosz pince van, szigeteletlen pincefallal. Az égegyvilágon senki sem járt ott 1965 óta. Jöttek Gyulának a smasszerei és megnézték. Mondták, hogy Gyula nem mehet fel a lépcsőre, mert életveszélyes. Horn Gyula, tudod ilyen „magas”, meg „testes” ember. Előtte pár nappal 100 diák volt itt, és nézték a bolondballagást, de ők azt mondták, hogy életveszélyes. Megindult a betonkorrózió, mert szellőzetlen volt az egész, és a vasak már el vannak korrodálva. Nem bírja el a terhelést. Így hát pár „milkáért” fenyő állványokkal beállványozták az egészet és gyorsan lett egy fenyőerdő. Horn Gyula elmondta a 10 perces beszédét. Nem dőlt össze, semmi gond nem volt, és a fenyőerdő ott maradt. Elfelejtették. Na, most ebbe csak a biológia szólt bele. Tudod, levegő nélkül, sötétben mit csinál a fenyő a beton korrózióval? Hát az fantasztikus dolgokat csinál, nem bírjátok elképzelni! Le kellett bontani az egészet. Mi is csináltunk egy-két tervet, hogy a két szint magas lépcsőteret hogy lehet hasznosítani. Most ennek a tervezésénél hadd mondjam el, hogy ha semmi nem jut eszembe, akkor én szoktam ilyen adaptációs módszereket alkalmazni. Vannak például Noszvajon, Eger fölött a tufában azok a barlanglakások, meg istállók. Azt gondoltam, hogy milyen szép lenne, ha majd elbontanánk a lépcsőt, és helyette ilyen barlang-szerű nyílások lennének. Bemennénk szintben, minek az a lépcső. Onnan is mennek fel liftek. (...)

Sokszor az épület építés közben szebb, mint amikor kész lesz. Végül aztán az lett ezekből az adaptációkból, hogy nem akartuk megbontani az egész épület szimmetriáját, de mégis igazodtunk az aszimmetrikus használathoz, és ilyen barlang-szerű nyílásokat alakítottunk ki a lépcsőben. Mivel agráregyetemről van szó, földet tettünk bele. Van egy korlát, az csillog. Például nagyon fontos volt, hogy a látszóbeton minél rosszabb minőségű legyen. Mondanom se kell, itt jó minőségűt csináltak. Ez Murphy törvénye. Az átadásnál, növényekkel telepítettük tele.
Mert a lényeg, hogy ez a két udvar nem statikus hely, hanem egy élő virág. Gyakorlatilag egy kísérlet. Mit csinál ez a föld az évek folyamán? A világ leképezése a két udvar ezekkel a kapukkal. Egy sejtelmes átmenet a sötétbe valahova, amit nem tudunk, hogy hová. Ami mindnyájunkra vár, ahova majd át kell lépnünk. Fantasztikus, hogy ez az udvar elkezdett élni. Ősszel szeretek fotózni, mert a növények akkor a legszebbek. A déli oldalon ott a vadszőlő, a borostyán a nyugati oldalon, és valami akác fajta. Nagyon érdekes, hogy a növény hogy kúszik be, hogy találja meg a fényt és a sötétséget. Majdnem olyan, mint amikor voltam Nicaraguában, és a vulkánkitörés után filmezik, hogy hogyan veszi át a természet ismét a környezetet.

 

Gödöllő GATE - az átalakított lépcső
Gödöllő GATE - az átalakított lépcső

 

Krizsán András: Én azt gondolom, ha a vidékről beszélünk akkor tényleg az a legfontosabb, hogy élettel tudjuk megtölteni. Tehát lehetőséget és jövőképet adni az embereknek. Hiszen itt Pulán is, és más kis településen is az emberek szeretnék megőrizni a saját otthonaikat, saját hagyományaikat, és itt helyben szeretnének tovább élni és gazdálkodni.

Reischl Gábor: Ugyanez a kísérlet itt is. Lehet látni a vadszőlőt, a borostyánt, hogy kezdi benőni a nyílást. Most jelentették Gödöllőn, hogy már sündisznó is van benne. És nem tudja senki, hogy hogyan került be, mert repülni nem tud. Én azért szeretem ezt a munkámat nagyon, mert sikerült itt is egy kicsit az élettel foglalkoznunk. Szerintem a legfontosabb dolgunk, hogy az élettel foglalkozzunk, és vidéken is az élet az elsőrendű dolog. Tudod, aztán nem beszélve arról, hogy tényleg érdekes, hogy az ember egyszer átlép itt ezen a kapun. Akkor mi várja ott benn? Egyszer mindnyájan átlépünk ezen a kapun, és a küszöbön mindent le kell adnunk.

vélemény írásához jelentkezzen be »