építészet : környezet : innováció

Interjú Roth János építésszel - Bérházak nyomában II.

A XIII. kerületi önkormányzat beruházásában a rendszerváltás után megépült szociális bérházak közül a 70 lakásos Zsinór utcai, a 45 lakásos Ambrus utcai, valamint a Frangepán és Jász utca sarkán megépült 35 lakásos épületeket a Roth Építészműterem munkatársai tervezték. A vezető tervezővel, Roth Jánossal Molnár Szilvia beszélgetett.

Molnár Szilvia: A 2002. és 2012. között átadott új önkormányzati bérházak közül háromnak a terveit az ön építészirodája jegyzi. Mivel a rendszerváltás óta (kevés kivételtől eltekintve) nem jellemző, hogy az önkormányzatok szociális bérházakat építsenek, szinte új műfajnak tekinthető a mai hazai építészetben a szociális bérház. Elmesélné a tapasztalatait, kezdve azzal, hogy hogyan került kapcsolatba az önkormányzattal?

Roth János: A XIII. kerületi önkormányzat vagyonkezelő társaságának főmérnökével, Rusznák Róberttel már korábban dolgoztunk együtt. A főmérnök – akinek ez akkor friss pozíciója volt az önkormányzatnál – keresett meg 2007-ben azzal, hogy készítsünk egy tanulmányt önkormányzati tulajdonú telkek lakáscélú hasznosítására. Ezek a telkek nagyjából a Béke tér és a Rákos-patak közötti kerületrészen helyezkedtek el. Jelentős részben felhagyott ipari telepek voltak, ilyen volt a Jász utcai is, amire a 35 lakásos épületet terveztük (átadás: 2009. – szerk.). 2007-ben már számos új lakóingatlan állt, különösen a Béke tér közeli utcákban, szemmel látható volt, hogy az önkormányzati döntések kedveznek a magánberuházásoknak, illetve már álltak a területen önkormányzati bérházak, továbbá nem lakás célra épített ingatlanok is. Számomra nagyon szimpatikus volt, hogy sok esetben az önkormányzat nem értékesítette a telkeket, hanem megpróbálta a saját vagyonát a kerületi lakásínség enyhítésére fordítani. Valóban új műfaj volt a szociális bérlakás számomra is, ellenére annak, hogy megvolt a lakóháztervező gyakorlatom és tanítottam, ma is tanítok a Lakóépülettervezési Tanszéken (BMGE – szerk.).

Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletéről, Bérházak nyomában II., Jász utca, fotó: Horváth Dániel


MSz: Korábban középületet sem tervezett a XIII. kerületi önkormányzatnak?

RJ: Nem, csupán egy szoborpályázatban vettem részt, de épületet nem terveztem még a kerületben. A főépítészt, Arató Györgyöt ismertem még abból az időből, amikor Salgótarjánban volt főépítész – néhány épületet terveztem ugyanis a városba. Vagyis amikor a főmérnök bedobta a nevemet a kerület „műszaki tudatába”, akkor a munkáim révén nem lehettem már ismeretlen a főépítész úrnak sem, aki a kerületi tervtanácsokon nagy szerepet játszott terveink támogatásában. Természetesen már a vagyonkezelővel való együttműködésünk elején kiderült, hogy az önkormányzat miként definiálja a bérlakás fogalmát. Már életben volt egy kerületi szabályzat, ami 50 négyzetméterben határozta meg az átlagos lakás-alapterületet. Ez az alapterület kicsinek tűnt, de egyúttal elfogadhatónak is, tudniillik számos fővárosi tervtanácsban vettem részt már akkor is, ahol tapasztaltam és botrányosnak találtam – főleg a VIII. kerület magánberuházásai (lakóépületei) esetében – a lakásmaximálás gyakorlatát, ami sok garzonlakás megépítését eredményezte. Vagyis ebben a viszonylatban az 50 négyzetméter átlagos alapterület normálisnak tűnt. Csak mellékesen mesélem el, hogy 1963-ban, amikor az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemen diplomáztam, vagyis még a panelépítések előtt, a lakásépítésben a megcélzott alapterület 48 négyzetméter volt, ami a panelépítés időszakának végére, úgy 1983-ra, fokozatosan 54 négyzetméterre emelkedett. Visszatérve a XIII. kerület bérlakásokra vonatkozó alapfeltételeire: meghatározták a bérházak lakásösszetételét is, úgy 20 százalék lehetett a kislakások, 25 százalék a nagylakások aránya egy épületen belül. És nem volt itt jellemző az „ügyeskedés” sem, vagyis az önkormányzat az építési szabályzat betartását magára is kötelezőnek tartotta. Ügyeltek arra, hogy az építési telkek ne legyenek túlterheltek a beépítéskor, konzekvensek voltak az épületek magasságait, a bruttó szintterületeket illetőleg is.

MSz: Az önkormányzat mint megrendelő igényelt változtatásokat a beadott terveken látható állapotokhoz képest?

RJ: Lényegében a Jász utcai épület esetében „fizettük meg a tanulópénzt”, itt az utcai homlokzatokra olcsó mészkőburkolatot terveztünk, de mivel ezeknél a bérlakásoknál a költséghatékony megoldások alkalmazása alapvető, még erről is le kellett tennünk, de nem szenvedett kárt a tervünk a megvalósult vakolt homlokzattal sem. Ami viszont kárára lett az épületnek, az az udvari, vagyis a déli, jól szituált homlokzat esete, ott sajnos nem épülhettek meg, szintén az olcsóbbítás miatt, az általunk tervezett erkélyek.

MSz: Mindhárom háznál, noha egyéni karakterrel bírnak, mégis vannak hasonló megoldások (függőfolyosók, földszinti üzletek, gépkocsihelyek stb.), amelyek egységes építészeti elvek kialakítását sejtetik.

RJ: Igen, volt egy saját „kritériumrendszerünk”, ami nyomon követhető mindhárom beruházásnál. A Jász utcai tervezése idején a környék régi, javarészt a második világháború előtt épült házait bejárva, azt tapasztaltuk, hogy a kerület ezen részén, ha nyomokban is, de még érzékelhető egyfajta közösségi élet, aminek szervezője, az építészet eszköztárán belül a függőfolyosó és a viszonylag zárt udvar. Persze kapcsolódik ehhez egy sereg probléma is, mégis, a problémák ellenére, ezek a házak kevésbé élettelenek, mint az a lakóparkok belvilágában tapasztalható. Azt éreztük a tervezőtársaimmal, hogy ennek a fajta közösségi létezésnek az új szociális bérlakások esetében is érvényt kell szereznünk. Ez volt az egyik építészeti szempont. Mivel a beépítések nem minden esetben adtak erre lehetőséget, ezért a lépcsőházakat és a közlekedőket úgy alakítottuk ki, hogy amennyire csak lehet nyitottak, tágasak, „nyilvánosak” és világosak legyenek. A Zsinór utcában (átadás: 2012. – szerk.) pedig – korszerű módon – a függőfolyosók rendszerét is ki tudtuk alakítani.

Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletéről, Bérházak nyomában II., Zsinór utca, fotó: Horváth Dániel


MSz: A Zsinór utca esetében, gondolom, a telek mérete adta meg ezt a lehetőséget.

RJ: Így van. Továbbá ez az építészeti erény egyben gazdasági előnyöket is nyújt, hiszen ezek a közlekedőterek nem igényelnek fűtést és mesterséges szellőzést, vagyis a kívánalmakkal megegyezően olcsóbbították a beruházást, kevesebbe kerül a fenntartásuk is.

A következő szempontunk az volt, mivel az 50 négyzetméter átlag alapterület nem teszi lehetővé, hogy a lakásokon belül alakítsunk ki tárolókat, ezért ezek az olcsó, a lakóterületeken kívüli földszinti és pinceterületeken (lényegében a lakások „alapterületét kiegészítve”) jöjjenek létre, minimum 2 négyzetméter alapterülettel. De volt alapvetésünk a parkolással kapcsolatban is. Előírás, hogy minden lakáshoz tartozzon egy gépkocsihely, ezért élhető megoldást kellett találnunk, olyat, ami az építési előírásoknak és a vagyonkezelőnek is megfelelt. Ahhoz, hogy ne feszítsük túl a lakásszámot és ne terheljük meg a telket, a vagyonkezelővel közösen határoztuk el, hogy csak egy föld alatti szintet használunk ki a házakban a parkolás céljára. Ez építésiköltség-megtakarítást is jelent. Indokolta ezt a döntést az is, hogy a szomszédos házak is alápincézettek (ez különösen a Zsinór és az Ambrus utcai /átadás: 2010. – szerk./ épületek esetében fontos), ezek mélységét figyelembe kellett vennünk az alapozáskor. Nem hagyhattuk figyelmen kívül a helyi geológiai viszonyokat sem, mert a XIII. kerületben, még ezeken a területeken is magas, közepesen agresszív a talajvíz, vagyis csak mélyépítési technológiákkal, résfalazással építhettünk volna mélyebbre a garázsszinteket, ez a megoldás viszont nyilván nagyon megdrágította volna a beruházást. Az így megépíthető, valamint az udvaron a zöldterület figyelembevételével kialakítható parkolók száma határozta meg a lakásszámot, nem pedig a szintterületi mutató adta lehetőség.

A követelményrendszerünk újabb pontja volt a beépített földszinti terek kérdése. A kerület régi házainál általános, hogy a földszinti terekben is lakásokat alakítottak ki. Mi azonban a kényelem, a biztonság szempontjából úgy éreztük, hogy ez nem jó megoldás, ezért csak abban az esetben terveztünk földszinti lakásokkal, amennyiben azok a kertre néznek, az Ambrus utcai kerti épületszárnyban például mozgássérültek részére kialakított lakásokat terveztünk. Viszont minden épületben közvetlen utcakapcsolattal kialakítottunk egy nem lakáscélú, viszonylag kis alapterületű helyiséget, amennyiben nem sikerül üzleti célra kiadni ezeket, akkor „átminősíthetőek” tároló funkcióra is. Még a pályázat idején a Zsinór utcai földszinti helyiséggel kapcsolatban az volt az elképzelés, hogy orvosi rendelőt alakítanak ki benne, így ennek megfelelő alapterülettel terveztük meg, sajnos ez (még) nem valósult meg. (Jelenleg az Ambrus utcai ház egyetlen üzlethelységében kávézó üzemel: a Jász utca két helyisége közül a Frangepán utcai fronton állót bérlik – szerk.)

Direkt törekedtünk arra is, hogy kerüljük a tetőtér-beépítést, mert meggyőződésünk, hogy a tetőtéri lakások kevésbé használhatóak és költségesebbek. De ügyeltünk arra is, hogy a lapos tetős kialakítással finoman csatlakozzunk a környező magas tetős kialakítású épületekhez. Ugyanakkor ez a megoldás is kapcsolódott ahhoz az önkormányzati igényhez, hogy ne legyenek ezek drágán kivitelezhető épületek. Mindeközben nyertünk is az ügyön, mert értékes, tetőteraszos, panorámás lakásokat sikerült kialakítanunk a legfelső szinteken.

MSz: A külsők megformálására volt helyi mintájuk, igazodásuk meglévő épületekhez? Illetve az építészeti kritériumrendszerük kihatott a homlokzat-alakításokra is?

RJ: Nem voltak mintáink a homlokzat-alakításra. Ami meghatározó volt, azt részben a szerény anyagi keretek adták. Vagyis világos volt számunkra, hogy a homlokzatok akkor nem lesznek „elszegényítettek”, ha a nyílások, a megnyitások tagolják, ritmizálják a homlokzatokat. Ezért alkalmaztuk az Ambrus utcában a franciaerkélyek változó ritmusát, míg a Jász utcában, a kihangsúlyozott főbejárat felett, teljes épületmagasságban a lécezést. Viszont a Zsinór utca hosszú homlokzatán az absztrakt festészetből örökölt arányrendszerre utaló tagolást választottunk. A homlokzatok formálásában másik eszközünk a színezés volt, lehetőleg az utcai és udvari homlokzatok eltérő kezelésével.

Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletéről, Bérházak nyomában II., Ambrus utca, fotó: Horváth Dániel


MSz: Milyen kötöttségek adódtak a lakóterek szervezésében? Az 50 négyzetméter átlag alapterület a belső terek tagolásában sok fejtörést okozott?

RJ: Tudomásul kellett vennünk – noha nem értek egyet ezzel –, hogy a lakóhelységbe, egész pontosan a nappaliba kell integrálnunk a konyhát. Ez megrendelői követelmény volt. Amikor a nappali 18-20 négyzetméteres helyiséget jelent, akkor egy ott kialakított főzősarok, hogy úgy mondjam, nekem mindig furcsa megoldás. A magam részéről minden építtetőt lebeszélnék erről, ugyanakkor megértettem, hogy az önkormányzati bérlakások esetében ez egy józan, helytakarékos kívánalom. Kíváncsi lennék, hogy a lakók, a használók mit gondolnak erről? Hogyan érzik magukat ezekben a nappali-konyhákban?

MSz: Akiket sikerült szóra bírnom, azok nem panaszkodtak a nappali-konyha miatt, úgy tűnt, mivel általában a lakáspiacon ez egy gyakori elrendezés, különösen az újabb építésű lakásoknál, természetesnek veszik. A problémát a földszinti, pincei tárolóktól eltekintve, a kamra hiánya okozta: a lakók számára nem életszerű, hogy a „raktározott” élelmiszereket a lakástól távol tárolják. A kritikus pont sokszor a fürdőszoba mérete. A fürdőkben nincs hely, kiépítés a mosógépnek, a helyét a konyhai pultban alakították ki, ettől viszont sokan idegenkednek. Ráadásul a konyhai pultban egymedencés mosogatót helyeztek el, amiben körülményes a mosogatás. Ez az adottság néhány lakót arra sarkallna, hogy egy kisebb mosogatógépet helyezzen el, de vagy a mosogatógép, vagy a mosógép marad.

RJ: A mosógép-elhelyezés problémája abszolút érthető, főleg a garzonlakásoknál. Ez a vagyonkezelő kérése volt, úgy ítélték meg, hogy ha a konyhapultba helyezzük el a mosógépet, a fürdőszoba alapterülete csökkenthető a lakótér javára.

MSz: Ehhez kapcsolódóan kérdezem, hogy ön, mint tervező – tehát gyakorló építész, de egyszersmind tanár is – mit gondol a mai szabályozásról?

RJ: Úgy gondolom, hogy nem lehet mindent szabályozni, mert egy bizonyos határt átlépve a túlszabályozás gátjává válik a kreativitásnak. Azonban az is igaz, hogy mindaz, amit meg lehet tanítani a lakóépület-tervezésben, az szabályokhoz kötött. Jómagam számos olyan szabályra emlékszem, „dolgoztam velük”, amik ma már nincsenek érvényben, pedig ésszerűek és/vagy hasznosak voltak.

MSz: Mi az, ami akár egy adott kort tekintve kikopott a szabályozásból, de időközben hiányzónak ítéltetett a lakóházépítésben?

RJ: Sokáig érvényben volt, hogy lakóhelyiség 17 négyzetméternél, illetve, ha étkező is van benne, akkor 18 négyzetméternél nem lehet kisebb. Miért pont ennyi? Ezt valahol a gyakorlat, az élet „határozta meg”. Ugyanez a régi szabályozás a kétágyas hálószobára minimum 12 négyzetmétert, az egyágyasra 9 négyzetmétert határozott meg. És ősrégi formula az, hogy minden lakásba kell kamra, ez persze csak részben az olcsóbbítás miatt kopott ki a szabályozásból, hiszen közrejátszott a hűtőszekrény elterjedése is, ugyanakkor, ahogyan ön is kitért rá, mégis hiányzik a mai lakáshasználóknak. Hirtelen ezek jutottak eszembe, ezeket ma is lehet alkalmazni, de általában egy-egy beruházáskor a lakásmaximalizálás miatt, ezek fel sem merülhetnek, lényegében még ötletként sem. Manapság normákat határoznak meg az építési előírások, amiket be kell tartani. Az építésügy pedig annyira túlszabályozott, hogy egy építési engedélyt megszerezni szinte kínszenvedés. Az építésügyi hatóságok szerepe jelenleg szimplán adminisztratív, de az is igaz, hogy akik a hatóságokban ülnek, legtöbbször nem is gyakorló építészek.

MSz: Hogy érzi, az valósult meg e három ház esetében, amit elterveztek? Vagyis milyennek ítéli a kivitelezés minőségét?

RJ: Jó minőségben születtek meg a házak, bejáratott, gyakorlott kivitelezője volt az önkormányzatnak, a pár éve már megszűnt Hérosz Zrt. vitte az építéseket. És persze nagyon nagy szerepe volt vagyonkezelőnek abban, hogy a műszaki követelmények és az építészeti tartalom összhangba kerüljenek. Mondok egy példát. A Jász utcai háznál esett meg, hogy mivel az egységes homlokzati kőborítás lekerült a napirendről, ezért összefüggő, hőszigetelt vakolatot határoztunk meg a teljes homlokzaton. A megrendelő részéről viszont igény volt, hogy a földszinti, a hőszigetelés miatt sérülékenyebb homlokzati szakaszokon kőborítás legyen, míg a magasabb homlokzati szakaszokon maradhat a vakolat. Ez számunkra elfogadhatatlan volt. Találtunk egy olyan, újrahasznosított üvegmorzsalékból készült burkolati rendszert, ami a sérülékeny szigetelőrétegre felhordva kemény, vandálbiztos, ugyanakkor a vakolattal látványban azonos felületet ad. Ezt a megoldást a többi épületnél is javasoltuk. Persze ez megdrágította volna a munkákat, ezért a kivitelező elindult és keresett a piacon egy hasonló, szintén vandálbiztos, mégis olcsóbb vakolatrendszert. És talált, így mindenki jól járt. Persze nézze, mint minden kivitelezőt, az üzemi érdekek befolyásolták ezt a céget is: ahol lehetett spórolt, de volt benne empátia a kerület és az építészeti végeredmény irányába.

Molnár Szilvia

(A fotógalériában látható épületfotók sorrendje: az Ambrus utcai, Zsinór utcai és a Jász utcai bérház –szerk.)

(Az írás az NKA Építőművészet és Örökségvédelem Kollégium 3232/95 kódszámú, Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletéről című pályázat támogatásával készült.
Pályázat száma: 3232/00120)

 

Nemzeti Kulturális Alap

vélemény írásához jelentkezzen be »