építészet : környezet : innováció

Ilyen volt a 8. Budapesti Építészeti Filmnapok

Mindazokat, akiket érdekel a világunkban zajló folyamatok építészetben megnyivánuló formái és az épített környezet életünkre gyakorolt tudatos és tudattalan hatásai, az idei filmnapokon is ízelítőt kaphattak az aktuálisan zajló környezet- és életmód változás legkülönbözőbb fajtáiról. Sárosi Anita írása. 

Dokumentum- és rövidfilmek segítségével látogathattunk el távoli és közeli helyekre, interjúkon és kísérleti filmeken keresztül nyerhettünk beavatást az építészet és a várostervezés összetett folyamataiba és gondolatébresztő kritikáiba. 

A Nincs menekvés az építészet elől! szlogen előrevetítette a filmes válogatás tematikáját, melyben a hangsúly a hatalom, pénz, politika és az építeszet fenntarthatóságára, hasznosítására és hosszú távú hatásaira került. A filmek többsége azt a kérdést vizsgálta, hogy az építészet az élet minőségének javítását célozza-e vagy épp ellenkezőleg, egyéni vagy kisebb csoportok érdekeit kiszolgálva, akár tömegekre erőszakol rá értelmetlen, korszerűtlen életteret vagy tőle idegen, természetellenes életmódot. A fesztiválon felvonultatott nemzetközi és hazai filmek között találhattunk eltántorító és menekülésre késztető történeteket, ám szerencsére néhány olyan szép és életrevaló példát is, amelyet az ember szívesen követne önszántából is.

fotó: Schoff Gergely

A filmnapok nyitóvetítésén rögtön a megalomán építészet kínai mélyvízben találhattuk magunkat. Egy nagyszabású városmegújító és jövőépítő projekt kellős közepén jártunk-keltünk a helyi polgármestert kísérve, hogy benyomásokat gyűjtsünk arról, hogyan is lehet tömegeket elköltöztetni minden akadály nékül, ha rendelkezünk megfelelő ambícióval, hatalommal és pénzzel. A kínai polgármester (Zhou Hao, 2015).

A Paloták földjén (Adam Smith, Song Ting, 2015) járva arról is tapasztalatot szerezhettünk, hogy a kínai kormány modernizációs és régiófejlesztési stratégiája miként támogatja 250 millió falusi lelkes városlakóvá válását, hogy a nagyszábású projektekben már megvalósult hatalmas, üres megapoliszait emberekkel töltse fel. A lakások eladása és a városi élet népszerűsítése érdekében a kínai ingatlanfejlesztők is minden tőlük telhetőt megtesznek, kedvcsinálóként külföldieket bérelnek fel, hogy a városokba vonzzák a népet. A Bérelj külföldit kínában! (David Borenstein, 2015) c. dán film, a messziről jött szem éles látásával olyan nyugat-kínai cégeket mutatott be, akik ingatlanfejlesztők számára külföldieket toboroznak és adnak bérbe a cél elérésének érdekében.

A víziókra épült városokba költöző meggyőzött családok milliói, a beköltözés után gyors tempóban elszegényednek, mert a megélhetés, a munka nem biztosított számukra. Az érintett városlakók és vidéki gazdálkodók erőltett életmód váltása, költöztetése és százmilliós(!) nagyságrendű áttelepítése stratégiai jelentőségű. Az, hogy mi a kormány hosszú távú terve ezekkel az emberekkel illetve az, hogy mi történik azokon a területeken, amelyeket a kínai kormány a gazdáktól megszerzett, nem derül ki. 



Filmes utazásunkat Delhiben folytattuk tovább, ahol az India nemzeti kincseként számon tartott utcai előadőművészet mesterségét űző 3000 fős közösséget látogattunk meg. A Holnapra itt sem vagyunk (Jimmy Goldblum, Adam Weber, 2014) c. filmben az illuzionistákból, bábosokból és akrobatákból álló kolónia épp most veszíti el a lábai alól a talajt, mert azt az állam, ingatlanfejlesztőknek adta el. Még elképzelni is szomorú, hogy ezek az emberek egy lakótelepre szorulnak és művészetük az emeletes házak között végleg eltűnik.

Hogy a hozzánk földrajzilag közelebbi területeken is körülnézzünk, ellátogattunk Skóciába, ahol Mr. Donald Trump - amerikai iparmágnás, író és médiaszemélyiség - egy luxus golfpályát kívánt építeni. Mindez nem lett volna gond, ha a neves üzletember – aki mindeközben az amerikai elnöki posztért való indulást fontolgatta [2016-ban már nemcsak fontolgatja, hanem el is indult a posztért - a szerk.] – nem egy skót természetvédelmi területen, az önkormányzat és a helyiek ellenében kívánta volna megépíteni a szuper golfpályát. A film segítségével jelen lehettünk az egyéni érdek, a pénz és a hatalom valamint az önkormányzat és a környék lakóinak cifra küzdelmében. Végig követhettük e jeles történetet a helyi rendőrség Trumppal való összefonódásától, a természetvédelmi terület pusztító feltúrásán át, a film rendezőjének letartóztásáig. A személyes jelleg, a rendező közvetlenül a nézőkhöz intézett szavai és a helybéliek aktív ellenállásának közeli bemutatása, sokat hozzátett a filmhez.

A Milliós földalatti háború (James Dawson, 2015) London előkelő negyedeibe kalauzolt bennünket, ahol az ingatlanfejlesztők és a milliomos tulajdonosok újszerű és kreatív megoldást találtak arra, hogy a luxus életteret lefelé tágítsák. Az elit kerületek mini telkein álló, rendszerint két szintes családi házak földalatti bővítésével, több emelet mélységben, nagy belmagasságú átriumos tereket, uszodákat, szalonokat és sportpályákat alakítanak ki. Az építkezések látható része minimális, de egy földalatti pincepalota elkészítése évekig is elhúzódhat és bizony az összeérő szalagházak jól vezetik a rezgést. A szomszédok mindenhol tiltakoznak a folyamatos zaj és a sűrűn forduló földszállító teherautók miatt, de úgy tűnik, hogy az előkelő környéken élők helyzete sem egyszerű, amikor offshore cégekkel találják szembe magukat.



Európai utunkat Németországban, pontosabban Berlinben folytattuk: Végállomás, Alexanderplatz (Hans Christian Post, 2015). A film számos szereplőt megszólaltva lehetőséget adott a kelet-berlini Alexanderplatz tervezett átalakításának problematikájának megismerésére. 1993-ban Hans Kollhoff beszédes nevű Kis Manhattan terve megnyerte ugyan a tér beépítésére kiírt pályázatot, de az nem valósult meg. Miközben a politikusok és az építészek véleménye ütközik arról, hogy minek kellene a térre kerülnie, egyrészt egy bevásálóközpont már felépült, másrészt a tér sorsa magától is alakul. A filmhez kapcsolódóan „A történelem akadály vagy lehetőség? Várostervezés az újraegyesítés utáni Berlinben” címmel, a film rendezője Hans Christian Post előadást tartott a téma kultúrtörténeti és identitás politikai kontextusáról és a Végállomás, Alexanderplatz vetítése után, az érdeklődő közönség a Széll Kálmán tér átalakításáról szervezett beszélgetésen vehetett részt.

A minket aktuálisan leginkább érintő kérdéseket a Bizonytalan jövő (Ross Domoney, Jaya Klara Brekke, 2014) című görög film feszegette, amelyet szinte láncba fűzve a Casus Belli (Yorgos Zois, 2010) és az Iskolaudvar (Rinio Dragasaki, 2013) rövidfilmekkel együtt láthatott a közönség. A kérdés - amelyet körbejártunk a filmekkel és a vetítést követő beszélgetés folyamán - az volt, hogy hogyan befolyásolta Görögország sorsát az uniós csatlakozás, a 2004-es Athéni olimpia megrendezése, a globális pénzügyi válság és a tömeges migráció. Szalay-Berzeviczy Attila - aki közdaszdász és a Budapesti Olimpia Mozgalom képviselőjeként volt a beszélgetés vendége - hasznos információkat osztott meg velünk mind a görög gazdasági folyamatok, mind a tervezett 2024-es budapesti olimpia szervezési és finanszírozási vonatkozásairól.

A film azt sugallta, hogy az athéni olimpiai játékok megrendezése olyan terhet jelentett Görögország számára, amely hozzájárult az ország gazdaságának összeroppanásához, ezzel szemben Szalay-Berzeviczy Attila azt mondta, hogy Athén 150 millió eurós nyereséggel zárta a játékokat, amely a görög államkasszába került, meghosszabítva pár évvel a gazdaság összeomlását. Ami fontos információ a jövőre nézve, hogy a 2024-es olimpiai játékok tervezett összköltsége 700 millió, amelyből 500 milliót a Nemzetközi Olimpiai Bizottság biztosít és, hogy a budapesti helyszínek vonatkozásában már a harmadik nagyon alapos és komplex tervezet készült el. A tervek nem nyílvánosak, tehát sem a szakmai közeg, sem Budapest város lakói nem ismerik annak tartalmát. Kérdésként felmerül, hogy ha valóban mindenre kiterjedő alapos munkával készült tervről van szó, vajon mi okból nem tekinthetünk abba bele?

fotó: Schoff Gergely

Végül az eddig sorolt - felemelőnek nem nevezhető filmes tartalmak után - szeretnék néhány mondatot szentelni az Idegen és ismerős - építészet a Fogo-szigeten (Katherine Knight, Marcia Connolly, 2014) című kanadai film bátor és szívmelengető történetének. A Fogo-sziget 400 millió éves parti szikláin, kis faházakban laknak és emberemlékezet óta halászatból éltek az emberek, egészen a 70-es évekig. Ekkorra ugyanis, a partoknál folytatott igen eredményes ipari halászatnak köszönhetően elfogyott a hal, ami ellehetetlenítette a szigetlakók életben maradását, így kezdetét vette az elvándorlás. Filmünk főszereplői is ekkoriban - még gyermekként - hagyták el a szigeteket és kezdték meg hosszú útjukat a nagyvilágban.

Az egyikükből építész lett, aki számos szakmai tapasztalattal a háta mögött, negyvenévesen úgy döntött, hogy hazaköltözik, míg a másikuk egy nagyon sikeres, utazásokkal teli karrier befutása után, meggazdagodva határozott a hazatérés mellett. 6500 helyett 2500, főként 60 év feletti lakos, elhagyott házak és a gyönyörű természet várta otthon, amely nem menekülésre késztette, hanem arra inspálta, hogy megoldást találjon az életminőség javítására, miközben a természetet is megóvja.
 
Először egy kortárs művészeti alapítványt hozott létre, amely külföldi művészek számára biztosít lehetőséget a Fogo-szigeten való tartózkodásra és alkotómunkára, majd felkérte a szomszéd szigetre visszatért építészt, hogy a sziget újjáélesztéséhez és vonzóvá tételéhez a kortárs építészetet hívja segítségül. Saját pénzéből finanszírozva a költségeket, kis méretű, de annál is inkább átgondolt és funkciónális alkotóházak épültek az érintetlen természetben; felújították az elhagyott, eredeti, kézzel készült faházakat, amelyek a meghívott művészek otthonául szolgálnak és felépítettek egy, a környezetébe illeszkedő és a helyi sajátos építkezési eljárást alkalmazó, cölöpökön álló 30 szobás hotelt.

fotó: Schoff Gergely


A tudatos tervezés a projekt minden elemére kiterjedt, többek között arra is, hogy lehetőleg minden helyi anyagokból és helyben készüljön, ha ez nem megoldható, akkor a beszerzés a lehető legközelebbről történjen. Minden a helyiek bevonásával és munkájának eredményeként készült el, az építkezésektől a kortárs designerek segítségével kialakított, tradicionális stíluselemeket felhasználó bútorokon át, egészen az ágytakarókig.

Az eredmény önmagáért beszél, a nemzetközi művészprogram évek óta fut, a szálloda egy éve sikeresen működik, a helyiek képesek az önfenntartásra és a fiatalok – minden propaganda nélkül – visszatérnek a szigetre. Ami a Fogo-szigeten történt és történik, az a tudatos emberi szellem - önös érdekeket meghaladó, mindenki számára jobb életminőséget létrehozni képes - mintaértékű megnyílvánulása.

Remélve, hogy lehetőséget kapunk a saját jővőnket nagy métékben befolyásoló városátalakító, kulturális, sport és egyéb beruházások terveibe való betekintésre, azok szakmai megvitatására és esetleg javítására, zárom soraim. Köszönet a szervezüknek, találkozzunk jövőre is!

Sárosi Anita

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »