építészet : környezet : innováció

Építészek a színfalak mögött - a Zeneakadémia rekonstrukciója

Bár a koncertélet azonnal elkezdődött a tavaly őszi ünnepélyes megnyitó után, a hallgatók és az oktatók csak a februárban induló tavaszi félévtől vették birtokba a patinás épületet. A felújítás egy évtizedet átfogó folyamatáról, örömeiről és nehézségeiről Magyari Éva és Pazár Béla vezető tervezők beszéltek.

2003 őszén nyertük meg a meghívásos pályázatot. Az azóta eltelt tíz évből az utolsó hat intenzív munkával telt el, az időnk döntő részét a Zeneakadémia töltötte ki” – emlékszik vissza Magyari Éva. „A magyarországi helyzetet ismerve, isteni csodaként értékelhetjük, hogy pályázaton nyertük el ezt a munkát és az első díjas terv készítőit bízták meg, végül pedig, hogy a mi koncepciónk valósulhatott meg” – teszi hozzá Pazár Béla, miközben az egész irodát ellepő dokumentációk tömegét mutatja. Bár a kivitelezés során több kisebb-nagyobb módosítás történt, ennek ellenére a pályázat alapján, 2004-ben elkészített tanulmánytervben megfogalmazott alapvetések és gondolatok megvalósulhattak. „Utólag visszatekintve, a vetélytársak terveinek ismeretében azt mondhatjuk, hogy ez volt a kiírásban meghatározott helyzetre adható legegyszerűbb és legracionálisabb válasz” – véli Pazár Béla. A rekonstrukció megvalósításának egyik alappillére volt a Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte ház tehermentesítése egy oktatási és adminisztrációs funkciókat befogadó új épülettel; erre a tervezők a pályázat időszakában a Liszt Ferenc téren szemközt álló klasszicizáló házat javasolták, térszín alatt összekötve a főépülettel. Az intézmény több lehetséges helyszín vizsgálata után – a tervezők, valamint Reimholz Péter és Lázár Antal meghívott szakértők egybehangzó véleménye alapján – végül az akkor üresen álló Wesselényi utcai épület mellett döntött, amelynek átalakítása 2010-2011 között készült el Mányi István tervezőcsapatának vezetésével.

Fotó: Hajdú József

2008-ban – az engedélyezési terv készítésével párhuzamosan – zajlott le a központi épület minden részletre kiterjedő felmérése, amelynek során a tervezésben résztvevők (köztük e sorok írója is) testközelből ismerhették meg a számos értéket és innovatív megoldást rejtő ház rendszerét – mindezt egy működő intézmény keretei között. A kiviteli tervek 2009-2010 folyamán készültek, a 2009. október 22-én ünnepélyes keretek között aláírt európai uniós támogatási szerződés pedig jelentős lépés volt a megvalósulás felé vezető úton. Ehhez az örömteli eseményhez kapcsolódott a 2010. június 8-án megrendezett szakmai konferencia, ahol a tervezők-szakértők először ismertették részletesen a ház művészettörténeti-épületszerkezeti értékeit és a megőrzés lehetőségeit, 2011. november 9-én a II. Épületszerkezeti Konferencián tartott előadásában pedig Pazár Béla beszélt az építészeti koncepcióról és a tervezett beavatkozásokról.

A közbeszerzési rendszer „áldásainak” köszönhetően, többlépcsős tender után a kivitelezés csak 2011 szeptemberében kezdődhetett el, amelynek fővállalkozója az Arcadom Zrt., a Laki Épületszobrász Zrt. és a Swietelsky Magyarország Kft. alkotta konzorcium volt. Hamar kiderült, hogy az eredetileg előirányzott és a Nemzeti Fejlesztési Terv pályázatán elnyert támogatás nem tudja fedezni a központi épület rekonstrukciójának és az új, kiváltó épület megvalósításának költségét. A kormány döntése alapján az intézmény 2012 őszén mintegy 2 milliárd Ft támogatást kapott a munkálatok befejezésére. Az eredetileg kitűzött 2013 márciusi határidő helyett 2013 végére fejeződött be a közönségforgalmi és a műemléki rekonstrukcióval érintett terek felújítása. A kivitelezés időszaka alatt a tervezők átlagban minden második napot kint töltöttek az építkezés helyszínén; egyeztetések, művezetések hosszú folyamán át küzdöttek a koncepció maradéktalan megvalósulásáért, amely végül fő vonalaiban nem csorbult. Emberfelettinek tűnő munka volt, lelkileg is nagy megterhelést jelentett. „Alapjában véve fantasztikus érzés, hogy egy ilyen különleges házon dolgozhattunk és részt vehettünk a teljes újjászületésében” – tekint vissza az elmúlt időszakra Pazár Béla. A restaurátorok kiváló munkát végeztek, ám a kortárs részletek megvalósítása már nehezebben ment, a háttérterekben több mindent elnagyoltak; volt, ami nem is készült el, bár az ajtókilincsekig és a feliratokig bezárólag mindenről alapos részlettervek készültek. „Mindent el lehet készíteni igényesen, csak akarni kell és fel kell kutatni a megfelelő mesterembert - a feladatok többségére itthon is lehet találni -; ez persze drágább, mint az átlagos színvonalú megoldások” – vallják a tervezők.

A többszörösen összetett jelenlegi bonyolítási rendszer és a száz évvel ezelőtti Zeneakadémia-építkezés koordinálása közötti különbség érzékeltetésére Pazár Béla elmondta: a századfordulón hét főből álló Építési Bizottság irányította az akkoriban is óriásinak számító beruházást. Tagja volt többek között Mihalovich Ödön, az intézmény akkori igazgatója; Herczegh Zsigmond, a Kultuszminisztérium főmérnöke; Giergl Kálmán, az építész tervezők egyike; a műszaki ellenőrzést végző Reischl Ferenc építész, királyi főmérnök, továbbá egy írnok és egy jogász, elnöke pedig Fittler Kamill, az Országos Magyar Képzőművészeti Iskola igazgatója volt, akit a munka miniszteri biztosává neveztek ki. A fennmaradt iratok alapján minden adminisztrációt ők intéztek és legritkábban hetente üléseztek. Az árlejtéseken kizárólag magyar iparosok és mesterek vehettek részt, hazai termékekkel - ez alól felmentést csak rendkívüli esetben adtak (pl. orgona építése). A kivitelezői számlákat csak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyása, valamint az építészek ellenjegyzése után fizették ki. Pazár Béla szerint a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb hibája, hogy a használatbavételi engedély nincs a tervező aláírásához kötve – ez a Kádár-korszak óta változatlan -, valamint az, hogy a tervezőket nem vonják be a versenyeztetés folyamatába.

Fotó: Hajdú József

A zenészektől érkezett visszajelzések alapján a 2013 október végi ünnepélyes megnyitó óta valóban javult a Nagy- és Kisterem akusztikája. Az impozáns Nagyterem arculatában a legnagyobb változást a faburkolatok eredeti fekete berakásos festésének visszaállítása jelentette. A tervezők szerint „egyszerűen nem lehetett elképzelni, milyen lesz” az új szín hatása a tér egészére nézve, bár az eredeti tónusokat már az előzetes kutatások során megtalálták. Az új gépészeti rendszer igazán majd a nyári hónapokban fog vizsgázni, de a légállapotok már most is megfelelőek a koncertek alkalmával. Nehézséget jelentett, hogy az idő szorítása miatt a szükséges próbaüzemet már „éles helyzetben”, az intézmény működése közben kellett elvégezni.

Az építészek szerint a ház leginkább szecessziós összhatású tere, a Kisterem belsőépítészeti szempontból teljesen újjászületett, mivel mindenhol visszaállították az eredeti díszítőfestést és a faburkolat alaptónusát. A falakon a faburkolat feletti sáv ornamentikájának színéről az előzetes művészettörténeti kutatások alkalmával nem került elő semmilyen nyom, viszont a bontás során az erkély alatt, egy tenyérnyi felületen megtalálták a keresett motívum egy szeletét, amelyből a restaurátorok meghatározhatták a különleges, absztrakt florális mintázat árnyalatait és elkészíthették az 1:1 léptékű kartonokat. Hasonló volt a helyzet a Király utcai lépcsőház falainál is, itt a bejárat melletti hirdető-vitrinek mögül került elő a mintázat egy részlete, éppen a lépcső indításánál. Ebből a restaurátorok motívumkincsekben jártas vezetője, Horváth Ferdinánd szerkesztette a ki a teljes ornamentikát. A Nagy- és Kisterem, valamint a folyosók díszítései már a kiviteli tervek falnézetein is szerepeltek, aprólékosan megrajzolva – ezeket a későbbi kutatások mindenhol megerősítették, illetve gazdagították. A tantermek előtt húzódó folyosók falai visszakapták eredeti szürkés árnyalatukat, valamint az 1907-es fotók és az előzetes kutatások alapján rekonstruált díszítéseiket. Több helyen előkerült az ajtók eredeti, élénk díszítőfestése, ezeket is visszaállították. A Kisterem színpada visszakapta eredeti zsinórpadlását, így újra alkalmassá vált operaelőadások tartására, az ugyancsak visszaépített zenekari árokkal együtt. A két előadóterem székeit az eredeti mintájára, azoknál valamivel nagyobb és kényelmesebb formában gyártották újra, így a termek befogadóképessége kismértékben csökkent.

Az épület mívesen kiképzett, gránit lábazatos, tagolt sóskúti mészkő burkolatú homlokzata is teljesen megújult; a rekonstrukció során kijavították az 1995-1997 között végzett szakszerűtlen beavatkozásokat is. A középrizalit oromzatára visszakerült az eredeti felirat (Országos Magyar Királyi Zeneakadémia) és az újrafaragott koronás címer, a sarkokra pedig a II. világháború után lebontott kő obeliszkek. A változatlan külső megjelenés megtartása érdekében az egyik legösszetettebb feladatot a nyílászárók korszerűsítése jelentette. Több javaslat is felmerült, végül a tervekben megfogalmazott koncepció valósult meg: a jó állapotú tokszerkezetek megmaradtak, az elöregedett külső szárnyakat eredeti formájukban újragyártották, belülre pedig új, kiemelkedő hő- és hangszigetelő tulajdonságú szárnyak készültek, amelyek a tantermek akusztikai falburkolatával egyenértékű „belső kérget” alkotnak. A Róth Miksa műhelyében gyártott, színes üveget tartalmazó ablakok esetében a belső szárnyak eredeti formájukban maradtak meg, a külső szárnyakat is kicserélték, ám hőszigetelő üvegezés ezeknél nem készült – a Kisterem ablakainak kivételével, ahol a külső szárnyakba került a hő- és hangszigetelő réteg, ám a jelentős súlynövekedés miatt ezek fix szárnyakká váltak. Így teljesültek a műemlékvédelmi szempontok is, a ház külső megjelenése változatlan maradt, benne a nyílászárók filigrán, pókháló-mintát idéző osztásrendszerével.

Fotó: Hajdú József

Újjászületett a ház egyik kiemelt értékét jelentő földszinti és emeleti előcsarnok, Körösfői-Kriesch Aladár freskóival, Róth Miksa üvegablakaival és a Zsolnay-gyár majolikáival, a mennyezetre pedig az archív fotók alapján újragyártott, szecessziós ihletésű világítótestek kerültek vissza. Mivel a főépületből egyes oktatási funkciók átköltöztek a Wesselényi utcába, lehetőség nyílt a tantermek eredeti, közös előtérre felfűzött hármas csoportjainak visszaállítására. A belső akusztikai burkolat és álmennyezet mellett ezekbe a terekbe is az eredetik mintájára készítettek lámpatesteket. A századfordulós állapot feltérképezéséhez nagy segítséget jelentett a Zeneakadémia levéltárában őrzött, nagy mennyiségű archív fotó- és iratanyag, valamint a Közlekedési Múzeumból, Zielinszky Szilárd hagyatékából is számos tartószerkezeti részletterv került elő.

A rekonstrukció fontos elemét képezte a II. világháború után kis tantermekkel beépített tetőtér újragondolása. Mivel az oktatási funkciók egy része átkerült a Wesselényi utcai épületbe, így a pinceszintről a jelentősen lecsökkent területű kazánház és a jócskán megnövekedett igényű légtechnika, valamint egy hangszerraktár terei kerültek az oldalszárnyak tetőterébe. A Liszt Ferenc téri szárnyban a kupolaterem mellett tantermek maradtak, ezek közvetlen eléréséhez a kétoldalt elhelyezkedő reprezentatív lépcsőházakat továbbvezették a harmadik emeletről. A kupolaterembe most is a megőrzött és felújított, Hajós Bálint készítette vaslépcsők vezetnek, csupán a helyzetüket változtatták meg. A megnövekedett gépészet terheit a meglévő födémszerkezet még megerősítve sem bírta volna el, ezért az oldalszárnyakon szükségessé vált a zárófödém és az azzal egybeépített, Zielinszky Szilárd tervezte, karcsú tartókon nyugvó vasbeton tetőszerkezet bontása. Az erősen károsodott szerkezet helyére egy vastagabb zárófödém, valamint kívülről az eredeti kontúrt követő, a belső oldalon lapostetőként kialakított vasbeton koporsófödém készült. Az új szerkezet miatt a főfalakat bevésett vasbeton pillérekkel kellett megerősíteni. A megmaradt eredeti vasbeton szerkezeteket javították, szükség esetén köpenyezéssel látták el.

Az archív fotók és az építkezés megőrzött iratai alapján tudni lehetett, hogy a héjazatot eredetileg kaucsuk tartalmú mázzal bevont, plasztikus betonelemek alkották, amelyek a korszak újító, kísérletező kedvének termékei voltak. Ez a tetőfedés már a harmincas években tönkrement, ezért kicserélték vagy palafedés alá rejtették, a II. világháború után teljesen pedig „eltűnt” az utólagos rétegek alatt. Egyes darabjai a bontások során újra előkerültek – több közülük egészen jó állapotban -, de a korszerű rétegrend és a súlycsökkentés miatt titáncinkből gyártották újra az elemeket. „Jó volt látni, hogy pontosan ugyanaz került elő, mint amit mi a régi fotók alapján elképzeltünk” – mondja Pazár Béla. Megtalálták a Liszt Ferenc téri középrizalit kiemelt manzárdtetejét övező, műkőből öntött pártázat megmaradt elemeit is; ezeket a vízhatlan csatlakozás biztosítása miatt szintén titáncinkből formálták újra a díszműbádogos szakemberek.

Fotó: Dénes György

Az eredetileg csupán alárendelt, tároló és gépészeti helyiségeket, valamint a gondnoki lakást befogadó pinceszintet új, teljes értékű vízszigeteléssel látták el, így alkalmassá vált többek között egy nagyobb közönségforgalmi vizesblokk, hangolók, a catering kiszolgáló helyiségek, egy művészbüfé, valamint az énekkari és személyzeti öltözők elhelyezésére. A Nagyterem színpada alatt, az egykori nagy belmagasságú kazánházban kétszintes hangszerraktárt képeztek ki, valamint ide helyezhetők a széksorok a terem rendezvénycélú hasznosítása esetén. A nézőtér alatti pinceterekben egy korszerű, akusztikailag tökéletesen szigetelt stúdiót alakítottak ki. A Király utcai lépcsőház közelében lévő lift mellett a túloldalon, a Kisterem környezetében helyeztek el egy újabb személyfelvonót, így minden szint akadálymentesen elérhetővé vált.

A tervezési programban megfogalmazott kiszolgáló- és háttérfunkciók elhelyezéséhez szükségessé vált az északkeleti oldalon, a telekhatár mellett található két légudvar beépítése. Az eredeti 5,0 méteres szintmagasságok megfelezésével újabb szintek „beszúrására” nyílt lehetőség az új vasbeton szerkezetű „tornyokban”. Ehhez kapcsolódva készült a Király utcai húzott karú melléklépcsőház helyén az egész épületet kiszolgáló, hangversenyzongora szállítására is alkalmas teherlift. Erre a beépítésre, mint „pilonokra” rugalmas papucsokkal támaszkodva készült egy acélszerkezetű, kívülről titáncink lemezzel burkolt „híd-építmény”, amely az egyik szellőzőgépházat rejti magában. Ez a bővítés csak a középszárny harmadik emeleti közlekedőjéből és persze madártávlatból látható. A „pilonok” külső homlokzatait hazai gyártású, kisméretű tömör tégla burkolja, amely a Király utcai oldalon az üvegtetővel fedett, galériás aula-büfé belső oldalain is megjelenik. A tervezőknek jelentős mértékben sikerült növelni a közösségi-közönségforgalmi funkciók arányát a Nagyterem és az oldalszárnyak közötti udvarok beépítésével, amely a megújult zenepalota talán legmarkánsabb kortárs elemévé vált, újraértelmezve az eredetileg külső homlokzatok által határolt tereket. Az eltérő magassági viszonyok különböző térélményt hoznak létre – míg a Kisteremhez kapcsolódó rendezvényterem az első emeleten, a könyvtár új olvasóterme felett helyezkedik el, addig a Király utca felőli, földszintről nyíló aula-büfé három szint magasságát fogja át. Utóbbiban a fehérre festett, téglával burkolt és matt üveg felületek mellett meghatározóak a belógatott nagyméretű világítótestek.

A Zeneakadémia palotájának bő évszázados történetében a legátfogóbb felújítás és a legnagyobb mértékű átalakítás valósult meg a most befejezett rekonstrukció során. A századfordulón összművészeti alkotásként megfogalmazott épület értékeit megőrizve és kifényesítve, teljes egészében korszerű, komfortos környezetet kínálva várja a hallgatókat, oktatókat és a koncertek vendégeit egyaránt.

Garai Péter


Az építés csapatjáték. És vannak időnként felejthetetlen, nagy meccsek. Ilyen volt a Zeneakadémia felújítása is, melynek során a Mapei és kivitelező partnerei is kivették részüket a pályán zajló eseményekből. A Palazzo Kft. és a Signum-Bau Kft. kivitelezésében készült látványos burkolathoz a Mapei termékeit alkalmazták a kivitelezők. Régen, majdnem húsz éve nem készült a hazai piacon műgyanta terrazzo burkolat.

A színek kialakításához a MAPECOLOR PASTE terméket használták vörös, zöld és fekete színben. A burkolat alapanyaga a Mapei MAPEFLOOR I 300 SL alapgyantája volt, melyet különböző fajtájú és frakciójú terméskő zúzalékokkal töltöttek fel. A műgyanta kötőanyagba beágyazott kőzetkeverékeknek az autentikus cementterrazzók megjelenésével is rendelkeznie kellett. Az elkészült felületen durva- és finom csiszolást, fényezést, polírozást végeztek. 

Terrazzo burkolat a MAPEI anyagaival

A munka érdekessége, hogy a kivitelezők olyan, a műemléki munkákból hozott technológiát alakítottak ki, amivel nem kellett a színhatárokon fém elválasztókat használni. A burkolat kialakítása az épület nagyobb részén
új esztrich aljzaton történt. A fogadófelület 20 százalékát azonban eredeti Zielinszky-féle, alulbordás vasbeton födém adta, melyet jelentősen
repedezett és sérült állapota miatt meg kellett erősíteni ahhoz, hogy fogadni tudja az epoxi-terrazzo burkolatot. A kivitelezők itt, szintén a Mapei termékeit használva, egy speciális felületszilárdító és szerkezeterősítő technológiát alkalmaztak, figyelembe véve a rendelkezésre álló felület sajátosságait. Termékeink közül a MAPECOAT I 914 alapgyantát, a RETE 320 1 mm vastag üvegszövethálót, a betonvarráshoz pedig az EPORIP kiöntőgyantát választották. A műgyanta terrazzo kialakítása hatalmas munkát jelentett, így elkészítése több mint fél évet vett igénybe. A csapatjáték jóval a kivitelezés megkezdése előtt kezdődött, s végig jó együttműködésben zajlott a Mapei szakemberek és a Palazzo Kft. – Signum Kft. vezetői között. Az előkészítő, technológiabeállító feladatoknál anyagbiztosítással, szakmai tanácsokkal segítették a kivitelező munkáját a Mapei szakemberek. A munkák folyamán a váratlanul adódó helyzetekben, a kivitelezés gördülékenysége érdekében pedig gyakran volt szükség a gyors és rugalmas anyagbeszállításra.

forrás:  40. Mapei Krónika 

 

 

 

Mapei

vélemény írásához jelentkezzen be »