építészet : környezet : innováció

Élménydeficit. A Kemenes Vulkánpark új épületéről

Nem lehet kikerülni. Mi is ott jártunk, végigmentünk a "láva útján", hogy aztán előbukkanjunk a legfölső szinten. Fotóztunk - vég nélkül - mert amint eltenné az ember a gépet, rögtön nyílik, tárul az újabb nézőpont, amiből az egységes és tömbszerű megint kicsit más lesz, és azt is úgy hazavinnénk pixelekbe zárva. Az épületbejárásról Wesselényi-Garay Andor írt beszámolót.

Zavarba ejtő alkotás a Kemenes Vulkánpark központi látogatóépülete. A kietlen, épphogy gyomos bazaltfennsíkon álló ház elemi erővel uralja a tájat. Testként, tárgyként, térgeneráló alakzatként egyaránt jelenvaló: landmark és viszonyítási pont. Önálló entitás, kontextusai kevéssé kötik a helyhez, építészeti örökséghez, netán a funkcióhoz: értelmezési hálója inkább lenne gazdaságpolitikai, semmint környezeti. Ekként pedig szimptóma és látlelet: megkerülhetetlen ugyanis az a nem feltétlenül az építészetkritika tárgykörébe tartozó, de a mai szociális diskurzusok színfala előtt fölötte releváns kérdés, hogy ez a ház vajon miért épült? Mit keres itt? Kik fogják látogatni? Hogyan fogják fenntartani? Installációit milyen gyakran fogják frissíteni?

Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika

Vasáros Zsolték kiállítás-tematikája briliáns. Megkapó a földszinten installált Wunderkammer, ahol gombnyomásra lehet gejzírkitörést vagy földrengést szimulálni; székhez szegeznek a vulkánszobák vetítései, az űrexpedíció interaktív érintőképernyői. Hat éves kor fölött kit ne nyűgöznének le egy természeti katasztrófa képei, kit ne vonzana a hömpölygő láva mortalitása, amely pokolképzetként drámai erővel illusztrálja legbensőbb félelmeinket? Legyen azonban bármily ötletes ez az installáció, előbb utóbb kimerül, elfárad. Ez megtörtént Hódmezővásárhelyen az Emlékponttal is, melynek tematikájában ráadásul elválaszthatatlan volt a helyi közösség identitásától, múltfeldolgozási képességétől. Ott tavaly egy alkalmi kiállításokat befogadó galériát toldottak a házhoz, hogy havi vernisszázsokkal csalják vissza a látogatókat. Csakhogy. Lesz-e hasonló lehetőség vérátömlesztésre a Vulkánpark esetében is? Kényelmetlenül tolakodó kérdések ezek, amelyek rendre felmerülnek majd’ az összes uniós projekt esetében, leginkább létalapjukat firtatva. A Kemenes vulkánpark tárgyalásakor az első zavart az okozza, hogy tisztán építészeti köntösben tálalódik egy olyan tartalmi probléma, amelyről szerintem Magyarország 2013-as valóságában bűn nem beszélni, mint ahogy elbizakodott hanyagság volt azt a pályázat kiírásának idején, 2009-ben sem firtatni. Sajnos ugyanezt a bűnt tetézi jelen írás is akkor, amikor – szakértelem hiányában – fenti szempontokra a továbbiakban nem tér ki.

Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika

A másik zavarba ejtő elem építészeti. Ebben a házban ugyanis – a hazai kivitelezői kultúra kontextusában – minden stimmel, minden klappol, mégis: az egész tét nélküli. Elmarad a katarzis, a szívet-gyomrot szorító élmény, amely kritikán felül emelné az épületet. Nem arról van szó, hogy ez a ház ne lenne rendben, persze, hogy rendben van: pallérozott ízléssel elrendezett tömegelemei, belső térszervezése, anyaghasználata olyasfajta építészeti alapminőséget képviselnek, amely inkább egy áhított-álmodott, semmint valós színvonalhoz tartoznak. A szó szoros és átvitt értelmében azon kevés határköveink egyike, amely sikerrel rekeszti el az említésre méltót az átlagtól. A hazai építészeti cselekvések kimagasló példája: „Soha rosszabbat!” – szakad fel az elismerés hangja. Földesék alkotása egyfajta vágymanifesztum: a környezetalakítás mikéntjének olyasfajta megtestesülése, amely talán egy soha el nem érhető sztenderdet illusztrál. Idea és normatív kiáltvány az igénytelenség, a mételyező kompromisszumok ellen. És mégis: súlytalan. Hiányzik belőle a transzcendencia letaglózó élménye, amelynek hiányában túlmagyarázott manírba csúszik még a mesés enteriőr is. A megfejthetetlenség intelligens pátosza vész el a képletszerű térszervezésben; álmélkodás váltja fel a rádöbbenést, ötlet helyettesíti a gondolatot. A kortárs magyar építészet megíratlan fejezeteinek egyike lehetne feldolgozni a retorikus értelmezhetetlenség és az elbizonytalanító térhelyzetek afféle történetét, amely éppúgy szövődik Balázs Mihály és Tomay Tamás építészetében, mint ahogy kimutatható Lengyel Istvánnál vagy Kovács Péternél, és – a WET épületére gondolva – megjelenik Földes László életművében is. A Ság hegy lábánál azonban bizonytalan, hogy mi az a teremtő akarat, az az érvényes, mélyen átélt és itt átadott építészeti, netán emberi tapasztalat, amely megismételhetetlenné, behelyettesíthetetlenné és megkerülhetetlenné tenné ezt a házat. Egy olyan házat, amelyről akár kívül, akár belül – a lebaltázással felérő kivitelezési részletképektől eltekintve – jószerivel csak jó fotó készíthető. Amelynek térszervezése építészes, képletszerűségében is Piranesi börtön-capriccióit idézi és amely – Mizsei Anett találó megállapítását kölcsönvéve – mégis olyan, mint egy megépült diplomaterv. Kevéssé önlényegű jelenség, mint inkább rajzokon, képeken élő másodlagos realitás, amelynek a ház nem végeredménye, hanem illusztrációja.

Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Mizsei Anett

Az építészfórum 2009-ben mutatta be a tervpályázatok anyagát és akkor, a cikket kísérő megjegyzésekben Bonta Gáspár megengedő szubjektivitással kezelte a térsor és a tömeg kapcsolatát, utalva bizonyos előképekre, térszervezési rutinokra. Véleménye kimondatlanul is ahhoz a hagyományhoz illeszkedett, amely (i) egyrészt a mintakövetést az építészeti eszköztár, vagy ha úgy tetszik -nyelv gazdagításának tekinti, ekként semmi kivetnivalót nem talál abban; (ii) másrészt a divathullámként, mémkomplexként megjelenő jelhalmazokat olyasfajta kortünetnek tekinti, amelynek hatása alól adott esetben okafogyott erőfeszítés szabadulni.

Csakhogy. És erre már nem tér ki az érzékeny Bonta-apokrif.

Ezekkel az impressziókkal azonban rendre képek formájában találkozunk, olyasfajta tapasztalatokként, amelyek képként terjednek és akként is közvetítődnek. Az autopszia, vagyis az eredeti műalkotással való találkozás hiánya annyiban lesz kritikus a képi tapasztalat-közvetítés esetében, hogy mellette igencsak kihívásos lesz olyasfajta saját, autark építészeti tudás generálása, amely azután egyéni módon forgatható a saját oeuvre-be. Hasonló jelenséggel találkozhatunk a szövegelsajátítások esetében is. Ekkor az idegen toll – frazeológia, fogalmazásrend: de legfőképp a szöveggel átadott tudás - távolítja el a szerzőt saját tárgyától, amely oly gyakran intellektuális gügyögésbe vált. Kissé tömörebben: az építészet képe a képről szól; a belőle merített inspiráció szűretlen átemelése pedig úgyszintén arról fog. A genezisében antropológiai eredetű építészeti dolog és forrása, az emberi test közé szemi-transzparens fóliaként feszülnek a képek, és ez irizáló másodvilágként rejti maga alá a végeredményt.

Itt is. Ezt is. Így lesz autonóm tett helyett a ház az építészet köpönyegében megjelenő újabb illusztráció, már látott parafrázis, amelynek vonatkoztatási alapja eredetileg is egy kép – melynek aktualitásába most szántszándékkal nem mennék bele.

Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika

A dolog szépsége és majdhogynem feldolgozhatatlan ellentmondása az, hogy a képihletett házakról ezért szükségképp – pláne a Földeshez hasonló jó kezű építészek esetében – szinte csak jó képek készíthetők. Mintha a terek, az anyagok és a részletek testté szilárdult halmaza csak egy átmeneti állapot, ürügy lenne a képi fogantatás és a képpé zárult végső, összes vonatkoztatási pontjától megfosztott mediális öröklét között. Félreértés ne essék: nem a képek státuszát vitatom, mi több: azokat az építészeti tudásátadás- és generálás máig legfőbb instrumentumainak tekintem, mindössze azt a hozzájuk kapcsolódó stratégiát tartom véleményesnek, amelyet a Vulkánpark esetében felfedezni vélek és ami magyarázhatja azt az élménydeficitet, amely a bejáráskor elfogja a látogatót. Nem ítélet, hanem magyarázat egy jelenségre, amely érthetetlen módon felkönnyített egy nagyon is testszerű, anyagszerű házat.

Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Wesselényi-Garay Andor

Mely anyagszerűség egyszerre költői és plasztikus, ám mintha hordozná a materialitás brutalizmustól öröklött reflexeit. A remekül sikerült belső vasbeton-felületek, a kortenacél dobozok „őszintesége” – már ha egyáltalán lehet annak nevezni az esztétikává emelt műrozsdát – nem csak itt, de Vesmás Péter Tornyai múzeumánál is csatolmányként rántják magukkal a gépesztétikát: meggyőződésem, feleslegesen. A látszó vasbeton ma nem „anyag”, hanem egy rendkívül drága és munkaigényes burkolat: esztétikai teherbíró képessége szinte korlátlan, azonban a zsaluzatminták okán mégiscsak önreferens. Nyersesége és anyagszerűsége ma nem etikai, pláne gazdasági döntés, hanem nemes szépészkedés. Receptúra, nem pedig termék. Épphogy a termékjelleg okán válnak le, lesznek zavaróvá az afféle ösztöngesztusok, amelyek szabadon hagyják a csöveket, szellőzőket, gépészetet egy olyan házban, melynek egésze ugyanakkor elegánsan metaforikus. Éppúgy jelentéses egy építész, mint a helybéli számára, aki lehet, hogy ettől függetlenül is ufóként tekint az ’ojjektumra’, de ez már csak ilyen Magyarországon.

Földesék alkotása – fenntartva az eddig elhangzottakat – azonban tényleg vágymanifesztum: a környezetalakítás mikéntjének olyasfajta megtestesülése, amely egy soha el nem érhető sztenderdet illusztrál. Idea és normatív kiáltvány az igénytelenség, a mételyező kompromisszumok ellen.

Wesselényi-Garay Andor

 

 

15 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »