építészet : környezet : innováció

Edwin Heathcote: Irányjelzők az urbanizált civilizációnak



Napilapi beszámoló a Velencei Biennáléról.



A Financial Times-ban megjelent cikk fordítása
Irányjelzők az urbanizált civilizációnak
Edwin Heathcote írása

Velence abszurd város, egy utolérhetetlen szépségű város, amely saját bűzös kanálisaiban merül el, egy város, amelynek tükrében, mint ahogy Italo Calvino írja a Láthatatlan városokban, azt látjuk, amit akarunk, a dekadenciától a romlásig, az erkölcstelenségtől a fenséges szépségig. A műemlékváros őstípusa, az első városi élménypark, egy város, amely mániákusan magamutogató, amely inkább létezik a képzeletben és az emlékezetben mint a valóságban. Meggyőző helyszíne hát az építészet legnagyobb szabású, látomásokról szóló eseményének, és még inkább helyénvaló, hogy házigazdája legyen az idei kiállításnak, amelynek témája a nagyvárosok.
 

Az Építészeti Biennále már egy emberöltő óta az újdonság fóruma, a hely, ahol a szakmabeliek megismerkedhetnek a világ minden tájáról érkező új elméletekkel, esztétikákkal és ötletekkel, egy hely, ahol az építészek gratulálhatnak maguknak. Amikor két évtizeddel ezelőtt megnyitott, az építészek népszerűsége a mélyponton volt, széles körben úgy tekintettek rájuk mint akik minden szép és emberi elpusztítói. Találkozniuk kellett, hogy meggyőzhessék egymást, van mit adniuk, van, aki figyel a szavukra. Azóta híresek lettek, a tömegkultúra hősei, sztárok, akik egymaguk lehelnek életet kietlen gyártelepekbe, városközpontokat támasztanak fel, és nyomornegyedeket változtatnak luxus lakóparkokká.
Ám a hírnévvel együtt jött a bizonytalanság is. A seregszemlét az utóbbi pár évben nem a korai évek kontextusát nyújtó tömör posztmodern vagy strukturalista elmélet jellemezte, vagy éppen bármifajta elmélet, hanem különc formák, az, amit az idei kurátor, Ricky Burdett, a London School of Economics oktatója úgy jellemzett, mint a „gyümölcssaláta” megközelítés. Az ötletek tekintélyes, bár hivalkodó fórumából a Biennále a kortárs építészet nagy részét jellemző üresség hű megjelenítőjévé vált.
Hogy megfordítsa ezt a tendenciát, egy okos (és bátor) húzással Burdett nem az építészetet, hanem a nagyvárosokat tette meg a kiállítás témájának. Tökéletes választásnak tűnik ez akkor, amikor az emberiség történetében először többen élnek városokban, mint vidéken. A városok azonban, szemben a legújabb, furcsa alakú galériákkal és hiper-fallikus felhőkarcolókkal, végtelenül bonyolult, paradox, folytonosan változó és megfoghatatlan képződmények.

 

Mint mindig, a Biennále gerince most is a Corderia, az Arsenale területén található kötélverő üzem, ez a hosszúkás, használaton kívül lévő iparcsarnok, amely egyszerre pusztulófélben lévő és könnyfacsaróan gyönyörű, ahogyan csak az olasz ipari építészet bír gyönyörű lenni. Burdett és kollégái hatalmas adag urbanitással töltötték meg. A szédületes, a mobiltelefon használattól a bevándorlásig szinte mindenről szóló statisztikákat elsőrangú fényképek dobják fel, meg a népsűrűséget ábrázoló mesebeli, cseppkőszerű térbeli grafikonok. A térből vonzó keresztmetszetű képeskönyv lett.

Rem Koolhaas korszakalkotó S,M,L,XL-e óta ismerjük ezt a típust. Az elmúlt évek egyetlen olyan építészeti munkájával, amely minden könyvespolcon megtalálható, Koolhaas a tények és a fantázia, a politikai tudatosság, a cinizmus, a humor és a pop-art radikalizmus olyan elegyét hozta létre, amely máig kísért a kortárs építészetről folyó viták legmagasabb szintjén is. Neki köszönhető a végső fordulat abban, ahogy a városokat látjuk, amikor az értéktelen kultúrájának posztmodern dicsőítésére alapozva cinikus, menő, megcáfolhatatlan esztétikai fricskákat dob be a közbeszédbe – a ronda jó, a bevásárlóközpontok varázslatos helyek, Lagos és Shanghai (nem pedig Párizs és New York) jelképezik az élhető jövőt. Ez van.
Burdett kiállítása őszintébb. Nagyszerű kísérlet arra, hogy visszaterelje az építészeket az utca valóságához, hogy ismét szóba kerüljenek az olyan nehéz kérdések mint a szegénység, a közlekedés, a politika, a bevándorlás, a bűnözés és így tovább. A kiállítás azonban senkit sem botránkoztat meg. A statisztikák túlságosan is ismerősek, a megoldások túl általánosak, túl közhelyesek. A kiállításból megtudjuk, hogy a városok sokfélék. Hogy egyre nagyobbak lesznek. Néhány városban olimpiai játékokat rendeznek. A városok tele vannak emberrel. A tömegközlekedés jó dolog. A korrupció rossz. Ezt azért már tudjuk.

 

Ám Burdett megtette az első lépést. Megindított valamit az építészet világában azzal, hogy napirendre tűzte a komolyabb problémákat, a szándékai jók, és csak gratulálhatunk ehhez a bonyolult, nagyszabású és élvezetes (ha némiképp fárasztó) próbálkozáshoz.
A pavilonok már egy másik történet. Szokatlan módon a legtöbb ország megpróbálta követni a kiírást. Az Egyesült Királyság komolyan vette, és azzal az ártatlan lelkesedéssel, amellyel követi a kontinens többi részén teljes mértékben figyelmen kívül hagyott új abszurd EU direktívát, Sheffield köré építette fel a pavilonját. Amikor a választás északra, és nem Londonra esett, az establishment mindent elkövetett, hogy felháborodása kitűnjön. Szerencsére azonban Sheffielddel mindenki egyaránt mellőzöttnek érezheti magát, mert ott nincs is építészet. Ezért aztán a kurátor, Jeremy Till inkább a popkultúrával kedveskedik nekünk (a helyi The Long Blondes zenekar kellemes koncertet adott a megnyitón), talált tárgyakkal, üzletekkel, utcai jelenetekkel, a mindennapossal. A város nem az építészetről, hanem az emberekről szól. Hál’ istennek.
Tetszett. Több mint eleget tett a felhívásnak azzal, hogy arra koncentrált, mi teszi a várost, különösen egy ilyen erős várost, amely az átlagnál nehezebb sorsa ellenére is megőrizte büszkeségét és identitását, talán sokkal inkább a zenén, mint az építészeten keresztül. Megvan ennek a tanulsága az építészek számára, még ha nem is akarják meghallani.
Az amerikai pavilon szólhatott volna a World Trade Center helyének beépítéséről, ám ehelyett New Orleansszal foglalkozik. Az inkább a pusztítást mint a helyreállítást bemutató kiállításon valóban megindító fényképek és filmek láthatóak, ám az újjáépítés gondolata elsikkad: itt is az építészet a leggyengébb láncszem. A belga pavilon koncepciója a mindennaposon alapul, és annak az országnak, amelynek a szürrealizmust köszönhetjük, sikerül értelmet kisajtolnia a legunalmasabb körforgalomból és műanyag bútorból is. Üdítő és költői, sikerét annak köszönheti, hogy nem igyekszik lehengerelni a látogatót.


Holland szomszédjaik ugyanakkor talán a legnagyobb meglepetéssel szolgálnak. Megszoktuk, hogy a hollandok poszt-koolhaasi szemétterekkel, harsogó grafikával és a jellegtelen külvárosokból kinövő különleges építészettel szolgáljanak. Ehelyett Amszterdam 20. századi építészetének remek történetét kapjuk, a kiállítás teljes területén egyedülálló módon, tervrajzokon keresztül. Remek.
Alekszandr Brodszkij orosz pavilonja sötét és nyugtalanító, zsigeri művészi installációi éles kontrasztban állnak a máshol tapasztalható fesztelen hangulattal.



 
A magyaroknak mindeközben sikerült a komoly kritikát tökéletesen könnyed kidolgozással párosítaniuk. A pavilont, amely idén talán a legjobb, a Budapest virágzó kínai piacain vásárolt giccsjátékok töltik meg, és az egész ravasz kommentárrá válik kereskedelmi hiányról, bevándorlásról, a kelet és a nyugat határán elhelyezkedő ország kétes helyzetéről.

 
A japán pavilon lemond az ország keresett szupersztárjairól, hogy inkább a régebbi tradíciókból kihajtó szép organikus építészetre koncentráljon.
A maradék nagy része sületlenség, legjobb esetben szórakoztató tréfa. A legnagyobb gond talán a kritikai él hiánya. A nagy kiállításon látható, a nagyvárosi borzalmakról szóló elképesztő fotókon kívül túl kevés itt a kritika. Ha az elképzelés az volt, hogy fenéken billentsék az építészeket, hogy rávegyék őket, lássák azt a világot is, amely a saját makettjeiken túl terül el, akkor nagyobb eltökéltségre lett volna szükség. A névtelen távol-keleti ember-ketreceket könnyű kritizálni, nehezebb bírálni azokat a hazai szupersztárokat, akikből ömlik az ostoba szubmodernista massza, akik azt ünneplik, hogy sikerül városokat átalakítaniuk. És mindennek a végén ott van a nagyobb kérdésektől való végzetes tartózkodás. Hol van Bagdad? És Libanon? Hogyan alakítja át a terror a városokat, a határokat? Szinte hihetetlen, de az izraeli pavilon halott izraeli katonáknak állított emlékműveket mutat be. Azzal, hogy a városokról szóló kiállítást rendezett, Burdett megnyitotta az utat a valódi, radikális, politikailag elkötelezett vita előtt, amely azonban nem jött létre. Egy-két puccos építészt leszámítva, senki sem sértődött meg, azok meg úgyis visszajönnek jövőre.
Ez a Biennále nem egy elvesztegetett eshetőség, hanem egy jó kezdet. A veszély az, hogy legközelebb a reakció furcsa formáknak szentelt kápolnák formáját ölti, meg a jövő autista városairól szóló borzalmas sci-fi animációkét. A gond, hogy mit tanulhatunk mindebből, továbbra is gond marad. Lehetetlen, halálra ítélt szépségében Velence haszontalan minta. Mit vihetünk magunkkal haza a világ legízlésesebb élményparkjából? Hogy a városok jól mutatnak vízen, hogy hatásosabbak, ha visszatükröződnek, ha emlékeznek rájuk, ha álmodnak róluk? Vagy hogy, dacára mindennek, a város nagyon jó dolog?

Megjelent a Financial Times-ban
2006. szeptember 12.
forrás: teljes fordítás Nemes Attila kurátor jóvoltából
fotó: epiteszforum.hu

A rovat támogatója: a Graniti Fiandre

vélemény írásához jelentkezzen be »