építészet : környezet : innováció

Dobai János diplomaosztó beszéde

Szeptember 27-én osztották ki a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építész karán a végzős hallgatók diplomáit. Az ünnepélyen beszédet mondott Dobai János is.

Tisztelt Dékán Úr, kollégák, végzős hallgatók, vendégeink!

Üdvözlöm Önöket a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának diplomaosztó ünnepségén.

Kedves végzős hallgatók!

Amikor 2008 őszén (vagy pár évvel korábban), elsőévesként beléptek az egyetem kapuján, joggal gondolták, hogy jól választottak.
Minden okuk megvolt, hogy szép reményekkel vágjanak bele életük nagy vállalkozásába: építészmérnökként részesei lehessenek az építés egyedülállóan szép folyamatának.

BME diplomaosztó 2013 szeptember

Persze ekkor még nem látták elég tisztán a szerepköröket, dimenziókat, az összefüggéseket. Nem volt alkalmuk kipróbálni társaik között mindazokat a készségeket, melyekkel születtek, nem voltak tisztában tehetségük erejével és olykor: korlátjaival sem.

Akkoriban már ugyan sokszor elhangzottak a bankcsőd, ingatlanválság, befektetési buborék szavak, az aggasztó jelenségek kiterjedését, hatásait nem lehetett előre látni.

Nem is ez foglalkoztatta Önöket, hanem a beilleszkedés, a teljesen új környezet kisebb- nagyobb kihívásai: társaikkal való ismerkedés, különféle tantárgyak, feladatok és oktatók sokasága.

Teltek az évek.
Úgy a harmadik év vége felé mintha valami megváltozott volna: a tanulnivalók, a gyakorlatok sora struktúrát kezdett ölteni, az elsajátítandó ismeretek özöne, feladatok szinte teljesíthetetlen sokasága célszerű teendőkké alakult.
Egyre jobban belejöttek.

BME diplomaosztó 2013 szeptember

Már be tudták osztani idejüket, sőt nem kevesen, egy félévet külföldön töltöttek élményeket, barátságokat, ismereteket szerezve.
Sokan Önök közül, társaik elismerő pillantásit is bezsebelhették szorgalmuk, valamilyen területen kiemelkedő készségük, tudásuk okán.
Ahogy közeledett a diplomavédés ideje, egyre erősebben érezték, érezhették, hogy felkészültek, jöhetnek a feladatok, boldogulni fognak majd velük.
Diplomatervükben valós feladatok megoldását vállalták, majd neves szakemberekből álló diplomabizottság előtt védték meg tervük állításait, bizonyították be tudásukat.
Hipp-hopp, eltelt öt év, és most itt vannak ismét az aulában, hogy hozzátartozóik előtt társaikkal, a Dékán úrtól átvegyék a diplomájukat.
Az utolsó félévek gyarapodó magabiztossága mellett mind gyakrabban került elő a kérdés: hogyan tovább?

Egyre feszültebben tájékozódtak.
Kérdezgették társaikat, ismerőseiket, tanáraikat hol van állás, alkalmi munkalehetőség ahol megmutathatják, mit tudnak és végre a saját lábukra állhatnak.

A válaszok elkeserítőek voltak.
Sokan úgy gondolhatták, hogy becsaptuk Önöket, csak a szépről, az alkotás öröméről szónokoltunk, pályakezdésünk szép emlékeivel traktáltuk magunkat.
Itt állnak felkészülten, hatalmas munkát elvégezve, válogatott tortúrák után, diplomával a kezükben és sokuknak nincs hová menniük.
Két éve itt, a beszédében azt mondta kollégám, hogy menjenek el. Emlékszem arra a döbbent csöndre, mely ez után a mondat után következett. Így folytatta:
Menjenek külföldre, vállaljanak munkát, tanuljanak, ismerjék meg a világot, majd egy-két év múlva jöjjenek haza és a külföldön szerzett ismereteiket alkalmazva folytassák szakmájukat idehaza, gazdagítva a szakmát, az országot. Mint régen a céhes legények.

Amint hallom, és tapasztalom, egyre többen fogadják meg a tanácsot.
Az az egy-két év egyre több. Külföldön kapcsolatok szövődnek, egzisztenciák bontakoznak. A Műegyetemen végzett jól képzett kolléga egyre feljebb küzdi magát a szakmai ranglétrán, egyesek már szinte sikeresnek is mondhatják magukat. A hazajövetel mind nehezebb, mind távolabbra kerül.
Mások itthon próbálkoznak. Elhagyják a szakmát.

BME diplomaosztó 2013 szeptember

Egyesek sikeresek.
Mások küszködnek. Keserűek.
Közben mi, sikeres pályaelhagyókkal: a Latinovitscsal, a Sebővel, a Kóborral, ismert sajtómunkatársak példájával vigasztaljuk magunkat.
Miközben, beszéljünk csak Európa jobbik feléről, szorgalmas munkával (nem másokat hibáztatva, másokra mutogatva) lassan túl vannak a válságon. Egyre jobban pezseg a gazdaság, minden felé építkezések folynak, addig nálunk Magyarországon építődarut csak elvétve látni. Illetve van néhány hely, ahol túl sokat is.

Mondják, a magyar építészet követő építészet (mindez az építőipar egészére is vonatkozik). Holt iparágban nincs kísérletezés, innováció, nem termelődik meg, nem jön létre nem csak a haszon, persze, hanem a lehetőség sem. A szakmai műhelyek kiszáradnak, már a túlélés is nehéz, a fiatalok számára nincs felvétel, nem tud létrejönni az az értékes folyamat, melynek során a tudás, a hagyomány szinte észrevétlenül átadódik. Lassan egy egész generáció vész el.
Mondják, túl sok az építész, túl sok építészt képzünk. Mihez képest? Milyen építészt? Tervezőt, kivitelezőt, ügyintézőt? Ha nincs feladat egy építész is sok.
Önök járják az országot: látják külvárosainkat, falvainkat, útjainkat, vasútjainkat, a Rákóczi utat. Úgy gondolják, nem lenne itt feladat építészeknek?

Az építés fontos.
A jelentős szellemi, anyagi és materiális erőfeszítés, mely során egy épület, építmény létrejön, áthatja a társadalmat. Sokan részesei ennek a folyamatnak: befektető, tervező, kivitelező, szerkezetgyártó, fuvarozó, a hivatal segítőkész dolgozója, műkritikus, felelős főnök és beosztott. De részes az utca embere is: lakó, munkás, irodista, úrvezető, zenehallgató, óvodás és iskolás, nyugdíjas, egészséges és ápolásra szoruló: mindenki.
Hozzáadott érték, haszon, újra befektethető tőke, munkahely, munkabér, komfort, élmény keletkezik.
Nemzeti vagyon.
Bizalmi index.
Egyszerű, mint az egyszeregy.

Építésznek lenni jó.
Mi vagyunk a karmesterek:
Azok, akik fejében a semmiből, a rendezetlen ötletekből, vágyakból és szándékokból használható, óvó terek, formák és tömegek, megvalósuló műszaki megoldások születnek. Túlzással mondhatnánk, hogy teremtünk.
A vázlatok, tervek felett éjszakázva, hóban –fagyban, kánikulában az állványokon, aktahalmok között a hivatalban, márványpadlós bankfiókokban, sokadmagunkkal vagyunk alkotó résztvevői a folyamatnak, melynek az eredménye az épület, építmény.

Úgy gondolom tehát, hogy amikor friss érettségivel beléptek az egyetem kapuján, jól választottak. Hivatást választottak. Mára mások: építészek lettek.
Építészek vagyunk mindenütt: építészként látjuk a világot. Nézzük a tájat, közben a járdák a korlátok kidolgozottságát érzékeljük, észrevesszük a mikroklíma rezdüléseit. Így vásárolunk: színeket-arányokat mérlegelve, felületeket tapintva. Társainkkal nem csak a jól érezzük magunkat, hanem közben a környezet minőségét is érzékeljük. Gyermekeikkel a játszótéren nem csak a mosolygós arcokat, hanem a leskelődő veszélyforrásokat is észrevesszük. Nem kápráztat el minket a csillogás, a talmi, mert tudjuk, mi van belül, mi a lényeg, mi a máz.

És persze sokat tudunk a házakról, a korukról, szerkezeteikről, a városokról.
Mindezt: ismeretet, szemléletet, érzékenységet itt, a Műegyetem Építészmérnöki Karán kaptuk, szorgos munkával fejlesztettük ki magunkban.
Érték.
Tartós érték, gyarapítani, karbantartani, csiszolgatni kell.
Így, erre az egész életre szóló további munkához kívánok sok sikert, sok örömet.

Köszönöm figyelmüket.

Dobai János

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »