építészet : környezet : innováció

Az oroszlántestű nő – budapesti és szingapúri séták

„...két eltérő életkorú élőlényről van szó: egy összetett, sokrétű, nagy múltú európai asszonyszemélyről és egy fiatal, dinamikus ázsiai nőstényoroszlánról.” Sánta Gábor távol-keleti párhuzamokkal tarkított szubjektív beszámolójában budapesti és szingapúri látogatásán szerzett élményeket, hangulatokat idéz fel, összehasonlítva a két nagyváros arcát, működését, élhetőségét.

Álltunk a Hősök terén, a kora őszi alkony fényében és nevetve néztük egymást, kezünkben a kor használhatatlan relikviáival, a videofelvevővel és a fényképezőgéppel. A pillanat rögzítésének kényszere hamar feloldódott a lemerült akkumulátor és az otthon felejtett memóriakártya feletti ámulatban. A Hősök tere most is tágas és gyönyörű, mint mindig.

Szent István Bazilika - fotó: Sánta Gábor

Hősök tere - fotó: Sánta Gábor


Két hónapra érkeztem haza látogatóba Magyarországra Ázsiából, az ottani kaotikus nagyvárosok forró forgatagából és most üdítően hat rám Budapest rendezett fénye és pompája. Ezekben a napokban szerettem meg igazán Pestet, az elegáns nagyragadozót, a kifürkészhetetlen Buddha-mosolyú szépasszonyt, az oroszlántestű emberfeletti lényt, a Várost, a közép-európai Szfinxet. A Lánchíd négy hímoroszlánja Pest-Buda szövetségének őre, a messze tekintő Budavár a Város asszonyi kőarca, mint Angkorban Bayon ezerfejű Buddha temploma, Pest a karcsú ragadozó teste.

Egy jó várost megalapítani és nap mint nap újrateremteni nem könnyű dolog. Kell hozzá egy nagy adag képzelőerő, egymásra épülő generációk elszántsága és kitartása, szeretet és olykor hideg könyörtelenség. A nagyváros soknyelvű és soknemzetiségű információs mező, soha nem lehet mentes konfliktusoktól.

Fiumei úti temető - fotó: Sánta Gábor

Először csak beszélgettünk erről-arról, közben megpróbáltunk felvenni pár snittet a lemerült kamerával, azután lassan mindketten beláttuk, hogy amit épp csinálunk, az nem a spontán mozgókép műfaja. Valószínűleg egy jól kidolgozott és kivitelezett látomás hiányzott a riportfilmhez, ami most utólag az írásban megformált szavak lepárlókészülékén át nemesedhet csak szellemi értelemben vett eseménnyé - két ember találkozásává. A város egyszerre háttere és eleven résztvevője volt ennek az őszi történetnek, a bármit elfogadó, mindenevő nagyragadozó. Nem lehet megvesztegetni vagy meglepni - ahogyan már engem sem.

Közel harminc éve költöztem el Budapestről. Akkoriban Pestet nem nagyon szerettem, szürkének láttam, minden négyzetméterét csúnyán leaszfaltozottnak, fátlannak, porosnak és szomorúnak. A város és Magyarország is alighanem mélypontját élte a késő Kádár-kor fogságában. Néhány dolog jó értelemben alakult azóta. Rengeteg vegyes forgalmú útszakasz, sétálóutca készült el, pazar közterületi fejlesztések és a csodálatos utcai kávézók. Ez utóbbi alapjaiban emelte meg a város élhetőségét, a gázégők alatti pokrócba csavart meditatív nézelődés sok szép percet szerzett mindkettőnknek. A Gozsdu udvar már-már látható megújulása is nagy örömmel töltött el. Furcsa dolog ez az évtizedeken át hordozott sötét karma azon a házsoron, de most talán végre megtörik a gonosz varázs. Szeretném még a mostaninál is pezsgőbb, lakott helynek látni ezeket a komor tereket. Valószínűnek tartom, hogy több kocsmát már nem bírna el az épület, sőt a már meglévőek közül is néhányan még csődbe mennek majd a közeljövőben, de kifinomultabb kereskedés, különleges árukat kínáló üzletek, keleti áruk és zsidó boltok kihúzhatják a bajból ezt a revitalizációs projektet.

Fiumei úti temető - fotó: Sánta Gábor

Sétánkat a Fiumei úti temetőben kezdtük, hetven-százéves orosz, német és zsidó sírok között jutottunk el klasszikus irodalmi nagyjaink parcelláihoz és végül a politikusok, államférfiak nagyszabású emlékműveihez. Ez a temető egyszerre nekropolisz, közpark és eleven történelmi körpanoráma. Idegenvezetőm otthonosan mozog a helyszínek között, én életemben először vagyok itt, pedig gyerekkoromban szüleim a szemközti Nyugdíjintézet épületében dolgoztak, életem első tétova tömegközlekedési próbálkozásai erre a környékre vezettek el idáig, egészen a Bartók Béla útról. Lenyűgözött Károlyi Mihály síremléke, hamisítatlan zen építészetnek látom a sárguló levelekkel övezett, nyitott gömbkupolát, a repkénnyel befuttatott négyzetes alaprajzú dombon. Mértéktartóan nemes anyagválasztással épült, időtlen ökumenikus szentély. Keleties mandala alaprajzú Kossuth Lajos sírja is, mégsem szeretem nézni mértéktelen nagysága és dagályos önteltsége miatt. Jókai síremléke méltó lakójához, Krúdyé egy igazán nagyszerű szobor, a csodálatos Csontváry-mementó mellett pár percre leülünk és örülünk a csendnek. Fura kis japán torii-ra látunk a közeli sírok között, a sírfelirat szerint buddhista pap volt a lakója, a síremlék pirosra festett hegesztett zártszelvényből készült. Szépen karbantartott különlegesség a XX. század 30-as éveiből.

Romkocsmák - fotó: Sánta Gábor

A következő nap a hetedik kerületi romkocsmákat látogattuk végig. Számomra teljesen új a műfaj, a romlás virágai és mindenféle vámpírtörténetek ötlenek az eszembe. Hideg van már, de mi mégis a kerthelyiségeket kedveljük jobban. Félbevágott Trabantban üldögélünk a sílécekből fabrikált podeszten és pálinkázunk, a háttérben Méhes Marietta kísértete mosolyog ránk a penészes falnak támaszkodva. Jó itt lenni meleg pokrócba csavarodva, kézzel sodort cigarettát szíva elmélkedni a világ soráról. A cigarettapapír és a takaróink párhuzama titokban lenyűgöz, a dohány a papírban, mi magunk a takaróban, majd a füst belégzése által mindezek az összetevők egymással szépen áthatásba kerülnek. Ezt nevezem az élet rejtett nagy pillanatainak. Indián őseim is biztosan büszkék lennének ránk.

A harmadik napon egy rövid séta erejéig Budát érintettük. Virslit ettünk a Bambiban, hideg sört ittunk a jéghideg teraszon és Bendegúz fiammal hármasban rég eltávozott apósomról, az Ybl-díjas Csángó Andrásról beszélgettünk. A közelben több épülete is áll, Bendegúz elkalauzolt bennünket a Margit körúti apartmanházhoz.

Később egy egész éjszakán át bolyongtam a belvárosban, kora őszi ködben-fagyban és az alatt a séta alatt megértettem valamit a városról, valami mélységes igazságot, amit csak a csillagok járásának bölcsességével lehet mérni. Az összetettséget és az egymásra ható részletek egységét, ami a szépségen is túlmutató időtlen minőség. Budapest csodálatos város.

Parlament - fotó: Sánta Gábor

A gízai szfinx vízszintmérő tájékozódási pont volt az akkoriban még hajózásra alkalmas partszakaszon, az oroszlántesten ma is láthatóak a víz okozta erózió nyomai. Ha Budapest a közép-európai szfinx, a Lánchíd vízmosta pilléreivel, mit mondjunk vajon Szingapúrról, Délkelet-Ázsia XX. századi tengeri kereskedelmi kapujáról? Fél évszázad alatt vált a harmadik világ egyik jelentéktelen sereghajtójából a térség jövőképét megtestesítő mintává. Építészként számomra az az első meglepetés, hogy a repülőtérről a városba bevezető út már önmagában véve is szép. Azt hiszem ez a dramaturgiailag jól megkomponált sztrádaszakasz az egész világon páratlan, hiszen logisztikai szempontból szinte megkerülhetetlen paradigma a belváros, az iparterületek gyűrűje, a fő közlekedési körgyűrűk és valahol mindezen túl a nemzetközi repülőtér elhelyezkedése. Szingapúrban ezt az urbanisztikai kérdést úgy fordították meg, hogy az egész sziget egyetlen célt szolgál, a nemzetközi kereskedelmet, így ott azt vizsgálták a helyi szakemberek, hogy ezt az elsődleges célt vajon hogyan lehet a lehető legmagasabb színvonalon megoldani? Az eredmény a látszólag magától értetődően működőképes közlekedési rendszer, ami jól használható és még szép is. Nagyon komoly szakmai áttörés ez, a teoretikus értelemben jól szervezett város elméletétől az egyik első következetesen megvalósult modern városig. Egy olyan modellt teremtettek, ami megítélésem szerint organikus hálózat, annak ellenére, hogy települések esetében ezt a szót általában a hosszú időn át spontán nőtt városszövetekre alkalmazzuk. Szingapúr az a város, ahol csúcsforgalmi időben sem láttam közlekedési dugót, pedig a motorizáció igazán magas fokú. A város csontvázát mindig a közlekedési hálózat adja. Bangkokban ez a folyó, Budapesten a városi úthálózat és a metró, Szingapúrban a tengeri és légi közlekedés és az ezt kiszolgáló szárazföldi irányítóközpont, azaz a Város maga.

Szingapúr - fotó: Sánta Gábor

A belvárosban a modern építészet magasházakat felsorakoztató architektúrája a zenei alaptéma, az európai nagyvárosokhoz képest egyetlen, de annál fontosabb különbséggel. Mindenhol dús, háromszintű növényzet van a köztereken. Ez természetesen nem magától nőtt trópusi vegetáció, dollár-százmilliókat áldoznak évente a zöld város imázs kialakítására és fenntartására - sikerrel. A város építészeti formanyelve igen konzekvens kubista stílusú. Nem kifejezetten kedvelem ezt a fajta építészetet, de ebben az esetben érdekes szövedék állt össze a nézőpontok változásával együtt mozduló szögtörésekkel. Még a csúnya házak is megszépülnek valami rejtélyes úton-módon a városépítészeti bravúroknak köszönhetően.

Szingapúr - fotó: Sánta Gábor

A Szingapúr – Budapest expressz. Néhány hónapon belül mindkét várost meglátogattam egy rövid időre. Végül is két eltérő életkorú élőlényről van szó: egy összetett, sokrétű, nagy múltú európai asszonyszemélyről és egy fiatal, dinamikus ázsiai nőstényoroszlánról.

Sánta Gábor
Srí Lanka, 2013. január 13.                               

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »