építészet : környezet : innováció

A valódi frontvonal - összefoglaló a 15. Velencei Építészeti Biennáléról

"Aravena az idei Biennáléval közvetlenül, ütősen, esztétikusan, mindenkihez szólóan, a kiút-keresők derűlátásával beszél a nyomorról – ami igazi emberi és építészi teljesítmény." A héten véget érő 2016-os Velencei Építészeti Biennálét Pákozdi Imre értékelte.

Az idei Velencei Építészeti Biennálé jelmondatával (Jelentés a frontról), egyszersmind központi témájával elsősorban maga Aravena, a kurátor és a kiállítás központi anyagának alkotói foglalkoztak. Rajtuk kívül főleg azok az országok azonosultak az üggyel, amelyeknek kulturálisan közvetlen közük van Aravenához és világához. A válság előtti zabolátlan építési láz befuccsolt torzóit (1. kép) sorsára hagyó vagy éppen megerőszakoló (2. kép) spanyol építészetről szóló önkritikus beszámoló mellett a fejlődő (értsd: fejletlen) országok csoportjáról van szó, de közülük is elsősorban az amerikaiakról. Peru, Mexikó lélegzetelállító bemutatót állított össze, hozzájárulásuk a központi kiállítási anyaghoz is meggyőző. Mexikó egész anyaga a részvételi tervezés országos intézményesüléséről szólt (3., 4., 5. képek). 


5. kép - fotó: Pákozdi Imre

 

Chile és Argentina már kicsit kívül helyezte magát a tematikán és főleg házismertetéseket hozott, de ízlésesen (6., 7., kép), Chile esetében pedig bravúrosan, a tájat is egészen egyéni módon makettezve. 

Az USA kiállításának készítői is értették a felhívást, hiszen az önmaga dugájába dőlő hagyományos amerikai autógyártás romló-bomló székvárosát, Detroitot tárgyalták, de az általuk mutatott kiút terve több mint kérdéses. Magasházak (8. kép), presztízs-épületek, „starchitecture” (9., 10. képek) és szomorúan inadekvát, a dekonstrukcióval megkésetten játszadozó tömegalakítási próbálkozások (11. kép) minden mennyiségben.


9. kép - fotó: Pákozdi Imre

 

A négy beavatkozási helyszínre tervező tucatnyi amerikai építészirodát láthatóan pont úgy nem érintette meg a takarékos, emberközeli városépítészet világszerte ébredő igénye, ahogyan az amerikai autógyártókat közömbösen hagyta a személygépkocsi fejlődésének utóbbi három évtizede.

Bezzeg Dél-Korea: kiállítását találóan a szintterületi mutatóval folytatott építészeti küzdelmek köré szervezte. Túlnépesedés kontra területfoglalás, benapozás és épületmagasság, oromzati formák versus élhető belmagasság, az ingatlanárak dacára megfizethető lakásárak: valódi, építészeket próbára tevő, a városlakók százezrei számára húsbavágó problémák.


11. kép - fotó: Pákozdi Imre

 

A Biennálé tele volt az Aravena alapkérdését figyelmen kívül hagyó nemzeti kiállításokkal. Az általam látottak közül így volt semmitmondó a „Csehszlovák” (a közös cseh és szlovák anyag [12. kép], a régi ország neve alatt), és ilyen volt a szlovén, az egyesített skandináv és a külön finn pavilon. Nagyot zuhant két évvel ezelőtti megjelenéséhez és tartalmához képest az albán és brazil kiállítás.

A totális értetlenség negatív csúcsát a szép, új ausztrál pavilon érte el: a bemutató címe és témája ugyanis az uszoda volt, idézem: „The Pool Architecture, Culture and Identity in Australia”. Hát, igen, kinek ez, kinek az a baja; a frontvonalak igencsak girbegurbák.


12. kép - fotó: Pákozdi Imre

 

A főcsapásra visszatérve: Alejandro Aravena nagyot alkotott. A kiállítás sok pontján ott a keze nyoma, akár az Arsenale, akár a park területén. A Föld nyolc megapolisa 1990 és 2015 közötti „fejlődéséről” szóló, egész termet betöltő ténykép-vetítések nyomán nem kérdés: ha ezek lakossága és területe az elmúlt 25 év alatt megduplázódott, méghozzá 10-40 ezer fős négyzetkilométerenkénti népsűrűséggel, romló higiéniai viszonyok mellett, az csak összeomláshoz vezethet (ahogy azt az izraeli pavilon szellemes párhuzama mutatta a keringési rendszer és a nagyváros közötti párhuzammal). Mexico City ma már 2000 négyzetkilométernél is nagyobb és 29 millió lakosnál is népesebb, amit a házak százezreinek végeláthatatlan hullámzása jól mutat a magaslati dombokon. Aki a Giardini központi pavilonjában végignézte a limai egyetem új épületéről és kicsit Limáról is szóló filmet, örökre kiábrándul a látszóbeton tobzódásából és a kopár közlekedő- és függőfolyosók szövevényéből.

Mégis, Aravena szerint van remény. Mutat egy piciny foltot a kolumbiai Medellin egyik, sűrűn szegény negyedében, egy víztározót, amelyet rendberaktak; ahol szökőkút, bicikliút és árnyék található. Bemutatja Nek Chand, candigahri szobrászt, aki sikeresen közelítette a helyi ízléshez Corbusier időmarta betonmonstrumait (13. kép, külön is elnézést kérek a minőségéért. Ez a kiállítás egy alig megvilágított hodályban volt.)


13. kép - fotó: Pákozdi Imre

 

A szervezők saját pavilont szenteltek Jan Gehl tanainak. A dán várostervező egy kb. 10 perces videón magyarázta az élhető városra vonatkozó tanait – rokonszenvesen, érthetően, jó példákkal illusztrálva. A Biennálé Jemenből és a mauritániai sivatagból is elhozta a túlélés példáit, megmutatta az iráni, Esfahk városának 1979 óta elhagyott, a földrengés által tojáshéjként meglékelt ezernyi kupoláját, amelyek közül egy helyi építész rendbehozott kettőt, a város mellett máig hevenyészett bidonville-ben tengődő valahai lakosság vigasztalására, az ő emlékezetük, reményeik, méltóságuk szolgálatában.

Aravena az idei Biennáléval közvetlenül, ütősen, esztétikusan, mindenkihez szólóan, a kiút-keresők derűlátásával beszél a nyomorról – ami igazi emberi és építészi teljesítmény. A pesszimizmus – de még csak az indulat is - távol áll tőle, miközben a valódi kihívásokat tárgyalva, csontra lefosztja az építészetről annak hívságos mázát. Hogy pontosan mit? Nos, az is megtekinthető volt, a Biennáléval egyazon napon nyitó és egyazon napon záró, retrospektív Zaha Hadid kiállításon, a Franchetti palotában (14., 15. kép).


14. kép - fotó: Pákozdi Imre

 

A Zaha Hadid-kiállítás nem volt része a Biennále körüli esemény- és kiállítási kavalkádnak. Nem része, hanem ellenpontja volt a Biennálénak, egyszersmind csattanós illusztrációja annak, amit a kiállítás francia pavilonjában az egyik felirat így fogalmazott meg: „A sztárépítészek és méregdrága műveik folyamatos ünneplése elfeledteti, hogy az építészet képes egyszerű válaszokat is adni. Olyanokat, amelyek sok helyzetben, sokak számára nyújtanak megfelelő megoldást, köznapiak és szerények... Itt és most ezekről beszélünk.”

Igen, Aravena ezen a Biennálén csak arról volt hajlandó érdemben szólni, ami előrelépés a nagyvárosi népességrobbanás kezelésében. Ez az a frontvonal, amelyről kurátori felkérésekor általánosságokban mozogva írt és beszélt. Ma már világos: felfogása szerint a frontvonal egyik oldalán a nyomor és annak fenyegető expanziója, másik oldalán az építész áll – ami rokonszenvesen bevállalós alapállás, még ha önkéntelen egyoldalúsággal felmenti is a politikusokat, közgazdászokat, a népegészségügy és a pénzügyek szakembereit. De nem vitatkozni akarunk, hanem méltatni azt, amit Aravena Velencében alkotott. Mert az idei, a 15. Velencei Építészeti Biennálé igen sokat tett hozzá az Európából látható világ képéhez.

Pákozdi Imre

 

23 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »