építészet : környezet : innováció

A kicsiség dicsérete - Maria Giuseppina Grasso Cannizzo kiállítása

"Egy jól megtervezett lépcső. Egy átgondolt falkapcsolat. Egy ajtó és egy csempe színének összjátéka, vagy csak egy jó mintájú tapéta." - apróságok, egyedi dolgok, részletek, melyek felett gyakran elsiklik a figyelem. Maria Giuseppina Grasso Cannizzo a "kicsiség" és a hétköznapiság méltóságát próbálta visszaadni a nagy léptékű projektek között megbúvó kiállításával az idei Építészeti Biennálén. Győrfi Dániel írása.

Velence városát a tervezett és a véletlenszerű furcsa együttállása teszi páratlanul varázslatossá. A sűrű, kusza utcák kanyarulatai, az eltévedés megkerülhetetlen élménye mellett nem tudjuk nem érezni a csodált olaszos mentalitást: a szervezetlenség, az önrendelkezés buja, természetesnek tűnő kibontakozását, amely e felfoghatatlan részletezettség ellenére mutat egységes képet. Az itteni Arsenale, a hatalmas egykori gyárépület, egészen más, grandiózus méretekkel szembesít, a Biennale pedig a sok kisebb nemzeti pavilonnal a velencei központtól egészen különböző beépítést mutat. A kétévente ezeken a helyeken tárgyalt témák, melyek a világ építészetében meghatározó irányvonalak bemutatói, egyre univerzálisabb válaszokkal operálnak, a határterületeket vizsgálják, mindenkinek szóló válaszokat adnak: az építészetet egységesen értelmezhetőnek feltételezik. Nehezen egyeztethető tehát össze a kiállítás felfogása a befogadó környezet attitűdjével.


Maria Giuseppina Grasso Cannizzo kiállítása a 2016- Építészeti Biennálén


Maria Giuseppina Grasso Cannizzo egy szicíliai kisvárosban született, ahol nem szokott hozzá a nagy léptékhez. Számára a házakban megtalálható tervezői odafigyelés, a hely és az apró dolgok tisztelete alapvető velejárói, s fő erényei a minőségi építészetnek. Amikor tehát Alejandro Aravena az idei Biennále programjában egy saját harc bemutatására szólította fel a kiállítókat, az olasz építész ezt a „kicsiséget” választotta küzdelméül: visszanyerni az apró, egyedi dolgok általa elveszettnek gondolt méltóságát.

Bár a biennále nagyrészt valóban a saját ügyért való harcokról szólt, a fő mondanivaló mégis nagyban különbözött a szicíliai hölgy üzenetétől. A plakátokon látható létráról figyelő nőt Aravena a prospektus bevezetőjében a felülről tekintés, a „big picture” megismerésének metaforájaként mutatta be, az Arsenale és a Biennale területén pedig valóban nagy projekteket, urbanisztikai, társadalmi problémákat, az építészet legkülönbözőbb helyeken betöltött szerepét láthattuk. Guiseppina Grasso a létrán álló Maria Reiche üzenetét a saját küzdelme szimbólumává formálja: fentről olyan dolgokat mutat nekünk, amit legtöbbünk másképp nem venne észre.


Maria Giuseppina Grasso Cannizzo kiállítása a 2016- Építészeti Biennálén


A hölgy leírása szerint a mindennapok építészete ma feloldhatatlannak látszó anomáliákkal küzd. A rengeteg betartandó szabály, a társadalom közömbössége és főként a megbízó nagyvállalat kapzsisága, a szűkös anyagi és időbeli keretek által adott beszorítottság ellenére meg akarja mutatni, hogy tud a kor kultúrájának lenyomata lenni, és képes olyan minőséget nyújtani, amivel kiharcolhatja az áhított elismerést. A politika nagy beruházásokat támogat, amiben a szinte feldolgozhatatlan mennyiségű részlet elveszik. Azokat a kivitelező maga oldja meg, s a hozzá nem értő, a kis lépték iránt érdektelen szakemberek által alkalmazott megoldások minősége újból az építészet becsületének rovására megy: a banalitás, a középszerűség jellemzi a városi épített környezetet. Nagy kihívás ezt a témát egy több száz pavilonból és tárlatból álló eseményen úgy bemutatni, hogy az felkeltse a látogatók figyelmét, és elgondolkodtassa őket, elindítva bennük a kikiáltott célról, a részletek megbecsüléséről való töprengést.


Maria Giuseppina Grasso Cannizzo kiállítása a 2016- Építészeti Biennálén


A kiállítás hatalmas, kis lapokból álló függönyökből áll, amik a földön lévő 1:1 léptékű alaprajzot veszik körbe: a belépő már a kezdetekkor sejti, hogy itt valami másról, valami hétköznapiról van szó, és ahogy egyre több időt tölt bent, egyre jobban érzi a hétköznapiságban rejlő szépséget, és hogy a látszólag elhanyagolt környezet is megérdemli azt a műemlékeknél megszokott tiszteletet, amivel a kurátor viszonyul hozzá. A rengeteg apró képen látható projektek, skiccek, fényképek nem pusztán a középszerűséggel szembeni ellenállást mutatják be. A kortárs elvek tagadása ellenére mind mai alkotások, amik az élet egyszerű kivetüléseit keresik az alkotott tárgyak világában. Egy jól megtervezett lépcső. Egy átgondolt falkapcsolat. Egy ajtó és egy csempe színének összjátéka, vagy csak egy jó mintájú tapéta. Mind a helyi kultúra adottságai, mind apróságok, amiket csak tudat alatt veszünk észre máskor, és mégis: percek óta a padlón fekvő falakon járkálva, az egymással látszólag semmi összefüggést nem mutató képeket nézegetve érezzük, hogy nagyon erős az üzenet, amit az olasz kurátor be akar nekünk mutatni.

A ránk zúduló kis képkockák sokasága gondolkodásra sarkall, a kívül kiállított bevezetőn kívül nincsenek szövegek, nincs magyarázat, nincs kötelező értelmezés. A nézőre van bízva, hogy belássa ennek a szépségét, és példát vegyen. Mert bár egyenként a képek sokszor érthetetlenek, valószínűtlenül hétköznapiak, a tömény egymás mellé helyezés általánosabb üzenetet akar megértetni velünk, és azt hiszem, sikerrel teszi. A lapfüggönyének utolsó soraiban a képek helyét üres oldalak veszik át. A „kicsiséggel” telítődött látogató itt megáll és visszagondol a kint olvasottakra: Giuseppina Grasso szerint a hatalmas léptékű banalitás leküzdésére a legparányibb részletek szolgálnak eszközül, s ha ezekből a fehér lapokból minden építész kitölt akár csak egyet is, a „nagy rinocéroszt” legyőzhetik az „apró szúnyogok”.

Győrfi Dániel

 

vélemény írásához jelentkezzen be »